Source

uchardet-enhanced / langstats / hungarian / hungarian_ISO-8859-2.txt

Full commit
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446
3447
3448
3449
3450
3451
3452
3453
3454
3455
3456
3457
3458
3459
3460
3461
3462
3463
3464
3465
3466
3467
3468
3469
3470
3471
3472
3473
3474
3475
3476
3477
3478
3479
3480
3481
3482
3483
3484
3485
3486
3487
3488
3489
3490
3491
3492
3493
3494
3495
3496
3497
3498
3499
3500
3501
3502
3503
3504
3505
3506
3507
3508
3509
3510
3511
3512
3513
3514
3515
3516
3517
3518
3519
3520
3521
3522
3523
3524
3525
3526
3527
3528
3529
3530
3531
3532
3533
3534
3535
3536
3537
3538
3539
3540
3541
3542
3543
3544
3545
3546
3547
3548
3549
3550
3551
3552
3553
3554
3555
3556
3557
3558
3559
3560
3561
3562
3563
3564
3565
3566
3567
3568
3569
3570
3571
3572
3573
3574
3575
3576
3577
3578
3579
3580
3581
3582
3583
3584
3585
3586
3587
3588
3589
3590
3591
3592
3593
3594
3595
3596
3597
3598
3599
3600
3601
3602
3603
3604
3605
3606
3607
3608
3609
3610
3611
3612
3613
3614
3615
3616
3617
3618
3619
3620
3621
3622
3623
3624
3625
3626
3627
3628
3629
3630
3631
3632
3633
3634
3635
3636
3637
3638
3639
3640
3641
3642
3643
3644
3645
3646
3647
3648
3649
3650
3651
3652
3653
3654
3655
3656
3657
3658
3659
3660
3661
3662
3663
3664
3665
3666
3667
3668
3669
3670
3671
3672
3673
3674
3675
3676
3677
3678
3679
3680
3681
3682
3683
3684
3685
3686
3687
3688
3689
3690
3691
3692
3693
3694
3695
3696
3697
3698
3699
3700
3701
3702
3703
3704
3705
3706
3707
3708
3709
3710
3711
3712
3713
3714
3715
3716
3717
3718
3719
3720
3721
3722
3723
3724
3725
3726
3727
3728
3729
3730
3731
3732
3733
3734
3735
3736
3737
3738
3739
3740
3741
3742
3743
3744
3745
3746
3747
3748
3749
3750
3751
3752
3753
3754
3755
3756
3757
3758
3759
3760
3761
3762
3763
3764
3765
3766
3767
3768
3769
3770
3771
3772
3773
3774
3775
3776
3777
3778
3779
3780
3781
3782
3783
3784
3785
3786
3787
3788
3789
3790
3791
3792
3793
3794
3795
3796
3797
3798
3799
3800
3801
3802
3803
3804
3805
3806
3807
3808
3809
3810
3811
3812
3813
3814
3815
3816
3817
3818
3819
3820
3821
3822
3823
3824
3825
3826
3827
3828
3829
3830
3831
3832
3833
3834
3835
3836
3837
3838
3839
3840
3841
3842
3843
3844
3845
3846
3847
3848
3849
3850
3851
3852
3853
3854
3855
3856
3857
3858
3859
3860
3861
3862
3863
3864
3865
3866
3867
3868
3869
3870
3871
3872
3873
3874
3875
3876
3877
3878
3879
3880
3881
3882
3883
3884
3885
3886
3887
3888
3889
3890
3891
3892
3893
3894
3895
3896
3897
3898
3899
3900
3901
3902
3903
3904
3905
3906
3907
3908
3909
3910
3911
3912
3913
3914
3915
3916
3917
3918
3919
3920
3921
3922
3923
3924
3925
3926
3927
3928
3929
3930
3931
3932
3933
3934
3935
3936
3937
3938
3939
3940
3941
3942
3943
3944
3945
3946
3947
3948
3949
3950
3951
3952
3953
3954
3955
3956
3957
3958
3959
3960
3961
3962
3963
3964
3965
3966
3967
3968
3969
3970
3971
3972
3973
3974
3975
3976
3977
3978
3979
3980
3981
3982
3983
3984
3985
3986
3987
3988
3989
3990
3991
3992
3993
3994
3995
3996
3997
3998
3999
4000
4001
4002
4003
4004
4005
4006
4007
4008
4009
4010
4011
4012
4013
4014
4015
4016
4017
4018
4019
4020
4021
4022
4023
4024
4025
4026
4027
4028
4029
4030
4031
4032
4033
4034
4035
4036
4037
4038
4039
4040
4041
4042
4043
4044
4045
4046
4047
4048
4049
4050
4051
4052
4053
4054
4055
4056
4057
4058
4059
4060
4061
4062
4063
4064
4065
4066
4067
4068
4069
4070
4071
4072
4073
4074
4075
4076
4077
4078
4079
4080
4081
4082
4083
4084
4085
4086
4087
4088
4089
4090
4091
4092
4093
4094
4095
4096
4097
4098
4099
4100
4101
4102
4103
4104
4105
4106
4107
4108
4109
4110
4111
4112
4113
4114
4115
4116
4117
4118
4119
4120
4121
4122
4123
4124
4125
4126
4127
4128
4129
4130
4131
4132
4133
4134
4135
4136
4137
4138
4139
4140
4141
4142
4143
4144
4145
4146
4147
4148
4149
4150
4151
4152
4153
4154
4155
4156
4157
4158
4159
4160
4161
4162
4163
4164
4165
4166
4167
4168
4169
4170
4171
4172
4173
4174
4175
4176
4177
4178
4179
4180
4181
4182
4183
4184
4185
4186
4187
4188
4189
4190
4191
4192
4193
4194
4195
4196
4197
4198
4199
4200
4201
4202
4203
4204
4205
4206
4207
4208
4209
4210
4211
4212
4213
4214
4215
4216
4217
4218
4219
4220
4221
4222
4223
4224
4225
4226
4227
4228
4229
4230
4231
4232
4233
4234
4235
4236
4237
4238
4239
4240
4241
4242
4243
4244
4245
4246
4247
4248
4249
4250
4251
4252
4253
4254
4255
4256
4257
4258
4259
4260
4261
4262
4263
4264
4265
4266
4267
4268
4269
4270
4271
4272
4273
4274
4275
4276
4277
4278
4279
4280
4281
4282
4283
4284
4285
4286
4287
4288
4289
4290
4291
4292
4293
4294
4295
4296
4297
4298
4299
4300
4301
4302
4303
4304
4305
4306
4307
4308
4309
4310
4311
4312
4313
4314
4315
4316
4317
4318
4319
4320
4321
4322
4323
4324
4325
4326
4327
4328
4329
4330
4331
4332
4333
4334
4335
4336
4337
4338
4339
4340
4341
4342
4343
4344
4345
4346
4347
4348
4349
4350
4351
4352
4353
4354
4355
4356
4357
4358
4359
4360
4361
4362
4363
4364
4365
4366
4367
4368
4369
4370
4371
4372
4373
4374
4375
4376
4377
4378
4379
4380
4381
4382
4383
4384
4385
4386
4387
4388
4389
4390
4391
4392
4393
4394
4395
4396
4397
4398
4399
4400
4401
4402
4403
4404
4405
4406
4407
4408
4409
4410
4411
4412
4413
4414
4415
4416
4417
4418
4419
4420
4421
4422
4423
4424
4425
4426
4427
4428
4429
4430
4431
4432
4433
4434
4435
4436
4437
4438
4439
4440
4441
4442
4443
4444
4445
4446
4447
4448
4449
4450
4451
4452
4453
4454
4455
4456
4457
4458
4459
4460
4461
4462
4463
4464
4465
4466
4467
4468
4469
4470
4471
4472
4473
4474
4475
4476
4477
4478
4479
4480
4481
4482
4483
4484
4485
4486
4487
4488
4489
4490
4491
4492
4493
4494
4495
4496
4497
4498
4499
4500
4501
4502
4503
4504
4505
4506
4507
4508
4509
4510
4511
4512
4513
4514
4515
4516
4517
4518
4519
4520
4521
4522
4523
4524
4525
4526
4527
4528
4529
4530
4531
4532
4533
4534
4535
4536
4537
4538
4539
4540
4541
4542
4543
4544
4545
4546
4547
4548
4549
4550
4551
4552
4553
4554
4555
4556
4557
4558
4559
4560
4561
4562
4563
4564
4565
4566
4567
4568
4569
4570
4571
4572
4573
4574
4575
4576
4577
4578
4579
4580
4581
4582
4583
4584
4585
4586
4587
4588
4589
4590
4591
4592
4593
4594
4595
4596
4597
4598
4599
4600
4601
4602
4603
4604
4605
4606
4607
4608
4609
4610
4611
4612
4613
4614
4615
4616
4617
4618
4619
4620
4621
4622
4623
4624
4625
4626
4627
4628
4629
4630
4631
4632
4633
4634
4635
4636
4637
4638
4639
4640
4641
4642
4643
4644
4645
4646
4647
4648
4649
4650
4651
4652
4653
4654
4655
4656
4657
4658
4659
4660
4661
4662
4663
4664
4665
4666
4667
4668
4669
4670
4671
4672
4673
4674
4675
4676
4677
4678
4679
4680
4681
4682
4683
4684
4685
4686
4687
4688
4689
4690
4691
4692
4693
4694
4695
4696
4697
4698
4699
4700
4701
4702
4703
4704
4705
4706
4707
4708
4709
4710
4711
4712
4713
4714
4715
4716
4717
4718
4719
4720
4721
4722
4723
4724
4725
4726
4727
4728
4729
4730
4731
4732
4733
4734
4735
4736
4737
4738
4739
4740
4741
4742
4743
4744
4745
4746
4747
4748
4749
4750
4751
4752
4753
4754
4755
4756
4757
4758
4759
4760
4761
4762
4763
4764
4765
4766
4767
4768
4769
4770
4771
4772
4773
4774
4775
4776
4777
4778
4779
4780
4781
4782
4783
4784
4785
4786
4787
4788
4789
4790
4791
4792
4793
4794
4795
4796
4797
4798
4799
4800
4801
4802
4803
4804
4805
4806
4807
4808
4809
4810
4811
4812
4813
4814
4815
4816
4817
4818
4819
4820
4821
4822
4823
4824
4825
4826
4827
4828
4829
4830
4831
4832
4833
4834
4835
4836
4837
4838
4839
4840
4841
4842
4843
4844
4845
4846
4847
4848
4849
4850
4851
4852
4853
4854
4855
4856
4857
4858
4859
4860
4861
4862
4863
4864
4865
4866
4867
4868
4869
4870
4871
4872
4873
4874
4875
4876
4877
4878
4879
4880
4881
4882
4883
4884
4885
4886
4887
4888
4889
4890
4891
4892
4893
4894
4895
4896
4897
4898
4899
4900
4901
4902
4903
4904
4905
4906
4907
4908
4909
4910
4911
4912
4913
4914
4915
4916
4917
4918
4919
4920
4921
4922
4923
4924
4925
4926
4927
4928
4929
4930
4931
4932
4933
4934
4935
4936
4937
4938
4939
4940
4941
4942
4943
4944
4945
4946
4947
4948
4949
4950
4951
4952
4953
4954
4955
4956
4957
4958
4959
4960
4961
4962
4963
4964
4965
4966
4967
4968
4969
4970
4971
4972
4973
4974
4975
4976
4977
4978
4979
4980
4981
4982
4983
4984
4985
4986
4987
4988
4989
4990
4991
4992
4993
4994
4995
4996
4997
4998
4999
5000
5001
5002
5003
5004
5005
5006
5007
5008
5009
5010
5011
5012
5013
5014
5015
5016
5017
5018
5019
5020
5021
5022
5023
5024
5025
5026
5027
5028
5029
5030
5031
5032
5033
5034
5035
5036
5037
5038
5039
5040
5041
5042
5043
5044
5045
5046
5047
5048
5049
5050
5051
5052
5053
5054
5055
5056
5057
5058
5059
5060
5061
5062
5063
5064
5065
5066
5067
5068
5069
5070
5071
5072
5073
5074
5075
5076
5077
5078
5079
5080
5081
5082
5083
5084
5085
5086
5087
5088
5089
5090
5091
5092
5093
5094
5095
5096
5097
5098
5099
5100
5101
5102
5103
5104
5105
5106
5107
5108
5109
5110
5111
5112
5113
5114
5115
5116
5117
5118
5119
5120
5121
5122
5123
5124
5125
5126
5127
5128
5129
5130
5131
5132
5133
5134
5135
5136
5137
5138
5139
5140
5141
5142
5143
5144
5145
5146
5147
5148
5149
5150
5151
5152
5153
5154
5155
5156
5157
5158
5159
5160
5161
5162
5163
5164
5165
5166
5167
5168
5169
5170
5171
5172
5173
5174
5175
5176
5177
5178
5179
5180
5181
5182
5183
5184
5185
5186
5187
5188
5189
5190
5191
5192
5193
5194
5195
5196
5197
5198
5199
5200
5201
5202
5203
5204
5205
5206
5207
5208
5209
5210
5211
5212
5213
5214
5215
5216
5217
5218
5219
5220
5221
5222
5223
5224
5225
5226
5227
5228
5229
5230
5231
5232
5233
5234
5235
5236
5237
5238
5239
5240
5241
5242
5243
5244
5245
5246
5247
5248
5249
5250
5251
5252
5253
5254
5255
5256
5257
5258
5259
5260
5261
5262
5263
5264
5265
5266
5267
5268
5269
5270
5271
5272
5273
5274
5275
5276
5277
5278
5279
5280
5281
5282
5283
5284
5285
5286
5287
5288
5289
5290
5291
5292
5293
5294
5295
5296
5297
5298
5299
5300
5301
5302
5303
5304
5305
5306
5307
5308
5309
5310
5311
5312
5313
5314
5315
5316
5317
5318
5319
5320
5321
5322
5323
5324
5325
5326
5327
5328
5329
5330
5331
5332
5333
5334
5335
5336
5337
5338
5339
5340
5341
5342
5343
5344
5345
5346
5347
5348
5349
5350
5351
5352
5353
5354
5355
5356
5357
5358
5359
5360
5361
5362
5363
5364
5365
5366
5367
5368
5369
5370
5371
5372
5373
5374
5375
5376
5377
5378
5379
5380
5381
5382
5383
5384
5385
5386
5387
5388
5389
5390
5391
5392
5393
5394
5395
5396
5397
5398
5399
5400
5401
5402
5403
5404
5405
5406
5407
5408
5409
5410
5411
5412
5413
5414
5415
5416
5417
5418
5419
5420
5421
5422
5423
5424
5425
5426
5427
5428
5429
5430
5431
5432
5433
5434
5435
5436
5437
5438
5439
5440
5441
5442
5443
5444
5445
5446
5447
5448
5449
5450
5451
5452
5453
5454
5455
5456
5457
5458
5459
5460
5461
5462
5463
5464
5465
5466
5467
5468
5469
5470
5471
5472
5473
5474
5475
5476
5477
5478
5479
5480
5481
5482
5483
5484
5485
5486
5487
5488
5489
5490
5491
5492
5493
5494
5495
5496
5497
5498
5499
5500
5501
5502
5503
5504
5505
5506
5507
5508
5509
5510
5511
5512
5513
5514
5515
5516
5517
5518
5519
5520
5521
5522
5523
5524
5525
5526
5527
5528
5529
5530
5531
5532
5533
5534
5535
5536
5537
5538
5539
5540
5541
5542
5543
5544
5545
5546
5547
5548
5549
5550
5551
5552
5553
5554
5555
5556
5557
5558
5559
5560
5561
5562
5563
5564
5565
5566
5567
5568
5569
5570
5571
5572
5573
5574
5575
5576
5577
5578
5579
5580
5581
5582
5583
5584
5585
5586
5587
5588
5589
5590
5591
5592
5593
5594
5595
5596
5597
5598
5599
5600
5601
5602
5603
5604
5605
5606
5607
5608
5609
5610
5611
5612
5613
5614
5615
5616
5617
5618
5619
5620
5621
5622
5623
5624
5625
5626
5627
5628
5629
5630
5631
5632
5633
5634
5635
5636
5637
5638
5639
5640
5641
5642
5643
5644
5645
5646
5647
5648
5649
5650
5651
5652
5653
5654
5655
5656
5657
5658
5659
5660
5661
5662
5663
5664
5665
5666
5667
5668
5669
5670
5671
5672
5673
5674
5675
5676
5677
5678
5679
5680
5681
5682
5683
5684
5685
5686
5687
5688
5689
5690
5691
5692
5693
5694
5695
5696
5697
5698
5699
5700
5701
5702
5703
5704
5705
5706
5707
5708
5709
5710
5711
5712
5713
5714
5715
5716
5717
5718
5719
5720
5721
5722
5723
5724
5725
5726
5727
5728
5729
5730
5731
5732
5733
5734
5735
5736
5737
5738
5739
5740
5741
5742
5743
5744
5745
5746
5747
5748
5749
5750
5751
5752
5753
5754
5755
5756
5757
5758
5759
5760
5761
5762
5763
5764
5765
5766
5767
5768
5769
5770
5771
5772
5773
5774
5775
5776
5777
5778
5779
5780
5781
5782
5783
5784
5785
5786
5787
5788
5789
5790
5791
5792
5793
5794
5795
5796
5797
5798
5799
5800
5801
5802
5803
5804
5805
5806
5807
5808
5809
5810
5811
5812
5813
5814
5815
5816
5817
5818
5819
5820
5821
5822
5823
5824
5825
5826
5827
5828
5829
5830
5831
5832
5833
5834
5835
5836
5837
5838
5839
5840
5841
5842
5843
5844
5845
5846
5847
5848
5849
5850
5851
5852
5853
5854
5855
5856
5857
5858
5859
5860
5861
5862
5863
5864
5865
5866
5867
5868
5869
5870
5871
5872
5873
5874
5875
5876
5877
5878
5879
5880
5881
5882
5883
5884
5885
5886
5887
5888
5889
5890
5891
5892
5893
5894
5895
5896
5897
5898
5899
5900
5901
5902
5903
5904
5905
5906
5907
5908
5909
5910
5911
5912
5913
5914
5915
5916
5917
5918
5919
5920
5921
5922
5923
5924
5925
5926
5927
5928
5929
5930
5931
5932
5933
5934
5935
5936
5937
5938
5939
5940
5941
5942
5943
5944
5945
5946
5947
5948
5949
5950
5951
5952
5953
5954
5955
5956
5957
5958
5959
5960
5961
5962
5963
5964
5965
5966
5967
5968
5969
5970
5971
5972
5973
5974
5975
5976
5977
5978
5979
5980
5981
5982
5983
5984
5985
5986
5987
5988
5989
5990
5991
5992
5993
5994
5995
5996
5997
5998
5999
6000
6001
6002
6003
6004
6005
6006
6007
6008
6009
6010
6011
6012
6013
6014
6015
6016
6017
6018
6019
6020
6021
6022
6023
6024
6025
6026
6027
6028
6029
6030
6031
6032
6033
6034
6035
6036
6037
6038
6039
6040
6041
6042
6043
6044
6045
6046
6047
6048
6049
6050
6051
6052
6053
6054
6055
6056
6057
6058
6059
6060
6061
6062
6063
6064
6065
6066
6067
6068
6069
6070
6071
6072
6073
6074
6075
6076
6077
6078
6079
6080
6081
6082
6083
6084
6085
6086
6087
6088
6089
6090
6091
6092
6093
6094
6095
6096
6097
6098
6099
6100
6101
6102
6103
6104
6105
6106
6107
6108
6109
6110
6111
6112
6113
6114
6115
6116
6117
6118
6119
6120
6121
6122
6123
6124
6125
6126
6127
6128
6129
6130
6131
6132
6133
6134
6135
6136
6137
6138
6139
6140
6141
6142
6143
6144
6145
6146
6147
6148
6149
6150
6151
6152
6153
6154
6155
6156
6157
6158
6159
6160
6161
6162
6163
6164
6165
6166
6167
6168
6169
6170
6171
6172
6173
6174
6175
6176
6177
6178
6179
6180
6181
6182
6183
6184
6185
6186
6187
6188
6189
6190
6191
6192
6193
6194
6195
6196
6197
6198
6199
6200
6201
6202
6203
6204
6205
6206
6207
6208
6209
6210
6211
6212
6213
6214
6215
6216
6217
6218
6219
6220
6221
6222
6223
6224
6225
6226
6227
6228
6229
6230
6231
6232
6233
6234
6235
6236
6237
6238
6239
6240
6241
6242
6243
6244
6245
6246
6247
6248
6249
6250
6251
6252
6253
6254
6255
6256
6257
6258
6259
6260
6261
6262
6263
6264
6265
6266
6267
6268
6269
6270
6271
6272
6273
6274
6275
6276
6277
6278
6279
6280
6281
6282
6283
6284
6285
6286
6287
6288
6289
6290
6291
6292
6293
6294
6295
6296
6297
6298
6299
6300
6301
6302
6303
6304
6305
6306
6307
6308
6309
6310
6311
6312
6313
6314
6315
6316
6317
6318
6319
6320
6321
6322
6323
6324
6325
6326
6327
6328
6329
6330
6331
6332
6333
6334
6335
6336
6337
6338
6339
6340
6341
6342

KÁRPÁTI AURÉL

A BIHARI REMETE
ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK


[Illustration: ]


BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása

-MCMXX-


KÁRPÁTI AURÉL

A BIHARI REMETE
ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK


[Illustration: ]


BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása

1920




AZ AEDILIS

I.


A napóra aranyozott rúdjának árnyéka a kilencesen állott.

A Forum fölött sárgán hullámzottak az óriási selyemernyők, amik nyáron
át hűvös árnyékot vetettek az egymás fölé emelkedő terraszokra. Kékes
homályban álltak a fehér márványszobrok, Tarquinius nagy csatornájának
vörös palatetői, a szónokok emelvénye, amit az antiumi hajók
vassarkantyúi díszítettek s a comitiummal szemközt sorakozó régi
tabernák. Csak a tér mélyén csillámlott föl itt-ott a talajvíz a
kockakövek hasadékaiban, emlékeztetve a mocsárra, amelynek nádasában az
anyafarkas szoptatta Rhea Silvia ikreit.

Concordia templomának lépcsőin, ahonnan ki lehetett látni egész a Via
Sacra ékszeresboltjáig, két fölszabadított rabszolga ült és kockázott a
márványba karcolt táblán. Beszédük és a festett puszpángkocka csattogása
visszhangozva járta be a bazilikákkal szegett teret. Mindketten ama
gyűlölt és megvetett Corneliusok közül valók voltak, akiket Sulla
bosszúja szabadított rá Rómára a második proscriptio után s akik
szennyes, foltozott köpenyükkel minden utcasarkon előbukkantak a
henyélők, tolvajok és kolduló papok zajongó tömegében.

--Damon, te lator,--kiáltott az egyik, dühösen borzolva hátra rőtes
haját,--a Tiberis halai nem oly falánkak, mint te vagy. Tizennégy
szeszterciusszal úszom egy óra óta.

A Damonnak szólított, kurtára nyírt, fekete szakálas, szikár, nagycsontú
macedóniai gúnyosan villantotta ki fehér fogait, azután szótlanul
pörgette meg ujjai között a kockát.

A vöröshajú tovább folytatta:

--Holnap újra eladhatom magam Dolabellának, a legpiszkosabb uzsorásnak,
akinek valaha lapos körmei voltak Rómában.

Ebben a pillanatban egy bíborszegélyű tóga csücske lebbent meg fönn, a
templom oszlopai között. Egy szokatlanul fiatal aedilis közeledett a
játszók felé, lassan, elgondolkozva lépegetve az árnyékos csarnokban.
Simára, borotvált fehér arca kissé duzzadt volt és álmos kifejezésű,
amivel éles ellentétben álltak energiától sugárzó, fényes fekete szemei.
Gondos fürtökbe szedett haja elöl már ritkulni kezdett, aminek
eltüntetése éppoly gondokat szerzett a fiatal patríciusnak, mint Licinus
borbélynak. Kezében pergamentekercset szorongatott, talán Theokritosz
egy idilljét, talán egy adóslevelet. Eleganciájához és pompás
megjelenéséhez mind a kettő egyformán illett.

Már csaknem odaért a libertinusok háta mögé, akik nem vették észre a
közeledőt, mikor egyszerre a nevét hallotta említeni, összeráncolta sima
homlokát és megállt. Figyelni kezdett.

--No hiszen,--mondta epésen a macedóniai,--Dolabella másról sem álmodik,
mint hogy nálad kamatoztassa pénzét, mikor már Cinna veje sem biztos
adós. Az aedilis kétezer talentummal tartozik neki és a diktátor
barátságával sem dicsekedhetik. Vagy miből telnék ezüsttel díszíteni a
színpadot és selyembe takarni a napot? Hat,--kiáltotta újra leejtve a
színes kockát a sima márványra,--nyertem.

A másik bosszúsan oldozta le nyakáról a piszkos bőrzacskót és odadobta a
macedóniai elé.

--Koszos kutya,--mormogta fogai között. Fölkelt és karjait lustán
himbálva átvágott a téren egy szűk utca irányában, amely a halpiacra
vezetett.

A macedóniai mohón kezdte számlálni a pénzt.

Az aedilis ott állt tíz lépésre mögötte egy oszlop mellé húzódva. Arcán
elégedetlenség és harag tükröződött.

--Hát már a csőcselék is tudja,--gondolta, kellemetlen borzongást érezve
egész testében, mintha egy utálatos, nyálkás állat érintette volna
meg.--És milyen jól vannak tájékozva, jobban mint magam. Csakugyan,
ennek a fahéjszínű gazembernek igaza, van. Az utolsó játékok alatt,
amikkel atyám emlékét tiszteltem meg, százhúsz gladiátorom maradt itt a
téren. Mindegyik egy talentumba került. A delosi és corinthusi
ezüsttálakat, szobrokat és festett márványokat sem adják ingyen. Azután
a szakácsok, pékek, gyaloghintó-hordók, énekesek és hárfások... De ezek
nélkül lehetetlen élni. Az ember csak a szép, gazdag dolgokon keresztül
tudja eléggé becsülni önmagát és gyűlölni az uzsorásokat. Dolabellát fel
fogom akasztatni, de addig is most szűk nekem Róma. A Láz istenének
oltárán már meggyújtották a lángokat és nincs rosszabb az egészségtelen
levegőnél, amely a hideglelést jelenti. Egy negyedév a tenger túlsó
felén és Crassus ezüstös zsákjai mindent rendbehoznak. Ej, nem érdemes
ma elővenni a tegnapi gondokat, amik a hajó után elsimuló hullámmal
együtt enyésznek el. Aemilius gályája az éjjel indul Görögországba.

Arcára újra kiült a nyugalom derültsége, mikor fölpillantott.

A macedóniai még mindig ott ült a lépcsőn és köpenye alól előhúzott
kurta kardjával valamit vésett a csikorgó márványba. Előrehajolva
térdelt, kardját két kézre fogva s az izzadságcseppek odahullottak
homlokáról elébe, a fehér kőre.

Az aedilis elmélázva, szeretettel nézett körül a Forumon, mintha annak
minden részétől külön akarna búcsút venni. A sárga selyemernyők alatt
olyan volt az egész tér, mint egy óriási terem, aminek túlsó felén, az
árusok bódéi között mintha hangyák nyüzsögtek volna. Az aedilis, mint
minden római, rajongott a Városért, amelynek gyönyöreiről annyi rosszat
mondtak a költők s most kissé kesernyés gúnnyal mormolta maga elé:
Cumaeban a platánok alatt lakik a boldogság...

A macedon saruinak csoszogása rázta föl álmodozásából.

A libertinus egy csapszék fele igyekezett, amelyből részeg matrózok
kurjongatása hallatszott.

Az aedilis kilépett az oszlop mögül s tógája ráncait összébb fogva,
megindult a lépcsők felé. A játszók táblái mellett friss karcolás nyomai
csillogtak a márványban. Odapillantott és elolvasta az ormótlan betűket:


  VINCIS, GAVDES


Egy pillanatra megállt. Az arca elváltozott, fekete szemeiben különös
fény lobbant fel, aztán gyors léptekkel sietett el a Via Sacra
irányában.



II.


Az éjszaka első órája már nem volt messze, mikor az aedilis
gyaloghintója föltűnt az ostiai kapu mögött. Kíséret nélkül indult
útnak, mintha csak sétát akart volna tenni a Városon kívül, a nyaralók
között. Még feleségétől sem búcsúzott el. Nem akarta, hogy idő előtt
értesüljenek távozásáról. Nyolc afrikai rabszolga vitte a gazdagon
faragott gyaloghintót, amelynek félrehúzott zöld függönyei mögött fél
könyökre támaszkodva feküdt a puha melittai szövettel borított
vánkosokon. A vánkosokat minden nap friss rózsákkal tömték meg.

A széles, kövezett út egyik emelkedettebb hajlásánál az aedilis kihajolt
a gyaloghintóból és visszatekintett a város felé. Bármennyire
könnyelműen szánta is rá magát Róma elhagyására, most megilletődve és
fájdalmasan gondolt mindarra, amit elhagyott.

A hét halom fölött az ég krétás kékjében lebegni látszott a Capitolium
márványkoronája, büszkén és hódítóan, nem árulva el a férgek nyüzsgését,
amik alapjait megingatták. A Világ Ura gőgösen emelte homlokát s mögötte
a végtelenségig átlátszó zománca a szemhatár felé lágyan olvadt át az
alkonyat narancssárga színeibe. A szűk utcákon ott most zsebmetszők,
orgyilkosok, hamis tanuk és szájhősök közt mulatnak a henyélők; a
disznóhúsevők puritánságát kéjencek, piperkőcök és kurtizánok gúnyolják
az esteli korzón és az örökké jókedvű ványolók Sulla dicséretét éneklik.
Mindegy. A Capitolium még áll és ragyog.

Az aedilis hosszasan, merengve nézett a mezők felé, amiknek sárguló füve
fölött aranyos por szállongott. A Tiberis messziről csillogó szalagja
felől favágók nótáját hozta át a szél a dombokon s csendesen borzongtak
a sötét píniák a szelíden ereszkedő lankák oldalában. Boldog, enyhe
nyugalom borított be mindent, a gondtalanság tücsökzenéje szólt a bokrok
alján.

Az aedilis intett a rabszolgáknak s azok megkettőztették lépteiket. Az
út nemsokára a Tiberis felé kanyarodott s attól alig egy kődobásnyira
párhuzamosan haladt tovább a part bólogató füzesei mellett. Néha egy
földmívessel találkoztak, aki jobbra-balra himbálódzva sietett öszvérén,
hosszú botját keresztbe fektetve maga előtt a nyergen, köpenye
csuklyáját fejére húzva.

A Tiberisen csónakok úsztak, amikben ittas társaságok mulattak ének- és
lantszó mellett. Odább sűrűn követték egymást a pénzemberek és gazdag
polgárok villái, amiknek falait ellepték a vadszőlő és a borostyán
kuszált fonadékai. A kerteket egyenes gyertyán- és platánsorok
szegélyezték, míg a kavicsolt utak szélén madár- és vázaformára nyírt
bokrok sorakoztak.

A mérföldmutatók rendre maradoztak el a gyaloghintó után, amelynek
ritmikus hintázása félálomba ringatta az aedilist.

Jó két óra múlva, mikor az este szürkesége már egybeolvadt a mocsaras
rónáról felszálló nedves gőzökkel, a gyaloghintó elérte az isola
sacrát, ahol a folyó két ágra szakad. A láthatár alján a kelő hold
fényében megcsillant a tenger s fölötte az ostiai világítótorony
máglyatüze.

A kikötő a Tiberis félköralakú hajlásában feküdt, a folyó torkolatának
szögében. Közepén húzódott a közraktárak utcája, amelynek magtáraiban a
Karthagóból és Alexandriából hozott gabonát halmozták föl. Innen keskeny
utcák vezettek a parthoz, amit a sárga hullámok iszapja évről-évre
magasabbra emelt.

A város előtt, az út két oldalán fekvő temető egyszerű kolumbáriumai
között haladó rabszolgák babonás szorongással tekintgettek a holtak
városának sötét emlékei felé. Az aedilis a gyenge holdfényben úszó
kikötőt nézte és eltűnődött:

--Mennyi bölcsesség lakott Romulusban, hogy városának falait nem itt a
tenger szélén mérte ki. A tenger hullámai ellenséges gályákat hajtanak a
part felé és az idegenek megölik a régi erkölcsöket, mint a görög
szigetek városaiban. De a Város atyja azt is tudta, hogy a római
hősökben nemcsak világhódító vágyak, hanem uzsorás kalmárhajlamok is
élnek. Szeretik a babért, de a percenthez is éppúgy ragaszkodnak. És
mert tudta ezt, azért szállott alá a Tiberishez, amelynek a háta a
bárkákat fáradhatatlanul hordja a tenger felé. Ancus Martius, aki Ostiát
építette, csak befejezte az első király gondolatát.

Az aedilis lehúnyta a szemét és arra gondolt, mi lehetne Rómából, ha
egyszer valaki eltakaríttatná a kikötő felgyülemlett iszapját,
hullámtörő gátat emeltetne és megépíttetné a rakpartot. Elmosolyodott:

--Talán majd egyszer én,--és gyenge pirosság futott át halvány arcán.

A rabszolgák a város kapuja elé értek, de az aedilis nem állapodott meg
az utasok fogadójában, amelynek homlokát kőből faragott daru díszítette.
A gyaloghintó áthaladt a hatalmas kapubolt alatt a hajcsárok,
teherhordók és fügeárusok között, akik a fal vasgyűrűjébe tűzött fáklya
vörhenyes fényében csoportokba verődve zajongtak. Az aedilis összevonta
a hintó függönyeit. Demokrata volt, de az isteni nép szennyét és szagát
nem bírta el.

A rabszolgák lihegve vágtak át a városon, elhaladtak Jupiter templomának
porticusai előtt, azután lekanyarodtak a kikötőhöz. Egy lehorgonyzott
bárka előtt álltak meg, amelyet széles palló kötött össze a parttal.

Az aedilis kiszállt s halk hangon utasításokat adott a rabszolgák
vezetőjének. Négy rabszolga fölkapta az üres gyaloghintót és csakhamar
eltűnt vele egy szűk utca sarkán. A másik négy afrikai követte az
aedilist a bárkába, amelynek túlsó oldalához egy csónak volt kötve. A
rabszolgák beugrottak a csónakba és az evezők után nyúltak. Az aedilis a
kormány mellé ült.

A hold rezgő, csillogó hidat vert a vizen és zöldeskék fátyollal
terítette be a vidéket. A part mellett álló bárkák oldala visszhangosan
verte vissza az evezőcsapások zaját. A víz sodra a torkolatnál
hihetetlenül erőssé vált s a nehéz csónak szinte repült a hullámok
fölött. Az aedilis kemény kézzel tartotta a kormánylapátot. Bő ruhája
lobogott a szélben.

A tenger felől egy háromsorevezős gálya óriási árnyéka tűnt föl a
holdfényben. Lomha, fekete teste mozdulatlanul meredt ki a vízből, mint
egy szörnyű, százlábú vízibogár. Az aedilis egyenesen neki irányította a
csónakot. Nemsokára elérték a gályát, amelynek orrán a hold
megvilágította a vörösbetűs fölírást: Isis Aemiliana.

Az aedilis félkézzel a magasba emelte a súlyos lapátot, mire egy létrát
eresztettek alá a hajó fedélzetéről. A létra kinyúlt az evezők felett
csaknem a víz színéig. A végén vaskarmokkal volt ellátva, amikhez a
rabszolgák hozzákapcsolták a csónakot. Az aedilis egy párduc
könnyűségével futott föl a nyaktörő úton. A virágillattal hintett tunica
és a gazdagon hímzett köpeny egy atléta izmait takarták.

A fedélzeten egy olajbarna bőrű, mindig mosolygó arcú, sovány alak állt,
a lovagok bíborcsíkos, keskeny tógájában.

--Aemilius,--kiáltott vidáman az aedilis,--együtt hajózunk a hazugok
gyönyörű földje felé,--és megölelte barátját.

A négy afrikai a matrózoknak segített a létra végéhez akasztott csónak
felvonásában s egy óra múlva az óriás bogár megmozdítva rengeteg lábait,
aranyos orrát délnek fordítva, úszni kezdett a végtelen vízen.



III.


Tíz nap múlva a Myrtousi-tenger kék tükrén vertek fehér tajtékot az
Isis evezői. A rozsdaszín vitorlák megereszkedve lógtak rúdjaikon,
mint a keselyű törött szárnyai. A szél utolsó lehelete még valahol
Szicília partjai körül elmaradt s a hajó mélyén, az evezőpadok között,
sűrűn csattogott a korbács az izzadó, görnyedt hátakon.

Az aedilis és barátja a kapitánnyal beszélgettek a gálya farában, ahol a
rabszolgák a triclinium fölállításán fáradoztak. Közelgett az ebéd ideje
s a két jókedvű római a kapitányt is meghívta asztalához, akit
láthatólag meghatott a kitüntetés.

A kapitány, bizonyos Ancus Porcius Testa nevezetű pohos és gömbölyűképű
bortömlő, aki már tíz év óta parancsnokolt Aemilius Gemellusnak, a
gazdag római gyapjúkereskedőnek hajóján, sietett kiadni a rendeletet,
hogy a triclinium fölé ponyvát feszítsenek ki a nap égető sugarai ellen.
Nemsokára mindhárman magukra öltve a tarka görög szintéziseket, ott
feküdtek a nyugágyakon s a szolgák az asztalra állították a fűszeres
salátával és tojással telt tálakat. Chiosi bort ittak, aminek
elfogyasztásában a kapitány különösen serénykedett. Az agyagdugóval és
szurokkal betapasztott korsókat egymásután bontogatták a rabszolgák.

A kapitány hosszú, unalmas értekezésbe kezdett a Cales-vidéki boroknak
füstön való érleléséről, de az aedilis félbeszakította:

--Mondd meg inkább ó Testa, hogy arcod vörösséget Lunától
kölcsönözted-e, vagy a sabinumi szőlők nedvétől?

--Sabinurni!--rázkódott össze a kapitány.--Hiszen az rosszabb a
tengervíznél. Az ember vízkóros lesz tőle, mint Syrus.

Az aedilis nevetett és Aemiliushoz fordult:

--Ismerted Publilius Syrust, a bohózatíró rabszolgát? A legszellemesebb
és legvízkórosabb ember volt, akit valaha ismertem. Egyszer a városon
kívül találkoztam vele. A forró napsütésben feküdt a füvön.
Odakiáltottam neki: mit csinálsz Syrus?--Vizet melegítek,--felelte
bosszúsan és a másik oldalára fordult.

Az aedilis vidáman hahotázva intett az egyik rabszolgának, aki almával
és gesztenyével rakott tálat tartott a kezében.

Az árboc csúcsán kémlelő matróz kiáltása ebben a pillanatban hajó
közeledését jelezte. A kapitány, bár kissé nehezére esett, fölugrott és
a legénység közé ment.

--Kalózhajó, a görög szigetek felől,--kiáltott újra az őrtálló matróz.

A gályán kavarodás támadt.

Az Isisszel szembejövő hajó, amint már a fedélzetről is ki lehetett
venni, gyorsan közeledett. Nagyobb liburna volt. Csúcsán fekete zászló
lengett s vagy negyven megrakott csónak követte.

A kormányos a kapitány parancsára északnak fordította a hajót s az
evezők erősebben kezdték paskolni a vizet. De a liburna egyre
közeledett.

Egy óra múlva már újra elvágta a gálya útját.

Aemilius sápadtan állt barátja mellett a hajó tatjában. Az aedilis
vállára tette a kezét és nyugodtan mondta:

--A rakomány elveszett, az bizonyos. Állíttasd meg a hajót, harcra menni
velük lehetetlen. Mindnyájunkat legyilkolnak. Jobb lesz, ha kiegyezünk.
Váltságdíj ellenében megszabadulunk.

Aemilius egy pillanatig habozott azután intett a kapitánynak. Az evezők
megálltak s leeresztették a vasmacskát.

A kalózok csónakjai körülfogták a gályát s a liburna egészen melléje
siklott. A födélzete íjjasokkal volt megrakva.

Ancus Porcius Testa, a kitűnő kapitány sietett megmenteni, ami még
menthető. A tricliniumhoz lépett s egy borral színültig telt korsót két
kézre kapva, csodálatos gyorsasággal kezdte kortyogtatni annak
tartalmát. A fejét hátrahajtva, lábait szétvetve ivott, minduntalan
odasandítva a liburna felé, amelynek szélén harminc csáklya emelkedett a
levegőbe. Abban a pillanatban azonban, amint a fölemelt csáklyák ropogva
vágódtak bele a gálya oldalába, hogy a két hajót összekapcsolják: Testa
rémülten eresztette el a korsó füleit s a vörösbor végigömlött ruháin,
nyakától a talpáig. A korsó cserepekre törött a fedélzet kemény
deszkáin.

Az összekapcsolt hajók között most széles pallókat fektettek át a
kalózok s egyszerre ellepték a gályát. A kalózfőnök, egy vörös selyemmel
szegett fekete köpenyes, bozontos szakálú, herkulesi termetű ember,
meztelen kardja után kapott, de az aedilis egy parancsoló tekintete
lefegyverezte.

--Váltságdíjat kaptok, ha senkinek sem lesz bántódása,--szólt kemény
hangon az aedilis.

A kalózfőnök arcán gúnyos mosoly futott át és hetykén kérdezte:

--Ugyan? És megértek ti mindannyian húsz talentumot? Én te érted
magadért kívánok ennyit.

--Micsoda esztelenség,--kiáltott az aedilis kiegyenesedve,--nem
tudjátok, ki került a kezetekbe. Ötven talentumot kaptok.

A kalózfőnök nem bírta elfojtani a meglepetés kiáltását.

--Ki vagy te?--kérdezte gyanakodva.

Az aedilis meglebbentette tógája bíborszegélyét, hogy kivillantak alóla
a curulisi méltóságot viselők magas, veres cipői:

--Caius Julius Caesar vagyok,--és kissé ironikusan mosolyogva
megbiccentette fejét.

--Azt hiszed, most már többet tudok?

--Római aedilis, barbár tulok, láthatod,--szólt Caesar indulatosan,--és
olyan ember, aki nem szokta meg, hogy kételkedjenek a szavában.

A harag pírja futotta el arcát, de azután türtőztette magát.

A kalózfőnök maga köré intette alvezéreit:

--Ez az ember, halljátok, Caius...

Megakadt és kérdőleg nézett az aedilisre.

--Julius Caesar,--segítette ki az, újabb gúnyos fejmozdulattal.--Majd
megtanulod még.

--Julius Caesar, ötven talentum váltságdíjat ajánl föl, ha a gályán
senkinek sem lesz bántódása. Oldjátok el a megkötözött matrózokat és
rendeljétek vissza az embereket. Ki fogja fizetni a
váltságdíjait?--fordult megint az aedilishez.

--Crassus, Rómából. És ennek a hajónak a kapitánya fogja elhozni a
megjelölt helyre. Hol van Testa?

Aemilius, aki szótlanul állt barátja mellett, a hajókabin felé mutatott,
amerről egy ijesztő alak tántorgott elő. A kapitány volt.

Szörnyű harciasan nézett ki. Köpenyén óriási vörös foltok éktelenkedtek,
a vörös bor nyomai, mintha nyakig gázolt volna a vérben.
Torkaszakadtából bömbölt és a mellét büszkén kifeszítve, bizonytalan
léptekkel közeledett.

--Én római polgár vagyok,--üvöltötte öklét rázva,--engem nem lehet
elfogni. Nem lehet, ha meggebedtek, akkor sem lehet,--ismételte makacsul
és pislogva nézett körül.

A kalózok nevettek és lökdösni kezdték. Az egyik mélyen meghajolt
előtte, két karját a mellén keresztbetéve, aztán gúnyosain mondta:

--Ki akar téged elfogni, tiszteletreméltó disznóhólyag? Távozzál
szabadon, amerre tetszik, mennél hamarabb, annál jobb,--és a részeg
kapitányt a hajó széle felé lökte.

Testa rémülten csapta szét kezeit és vérfagyasztót ordítva,
hasravágódott, épp a kalózfőnök lábai előtt.

--Senkinek se legyen bántódása,--szólt az keményen.

A kalózok csendesen kuncogva húzódtak hátrább. Julius Caesar a
kalózfőnökhöz fordult:

--Még ez órában megírom Crassusnak a levelet s a gálya visszaviszi
Rómába. Mire a hold másodszor megújul, itt lesz a pénz. Hol talál meg a
követ?

--Rhodusztól délre, az első sziklaszigeten,--válaszolt a kalózfőnök.

Az aedilis intett egyik afrikai rabszolgának, aki egyiptomi nádtollat,
zsinórral összefűzött kis papiruszkönyvet és gyantás koromból készült
híg folyadékot hozott elő. Caesar a tricliniumhoz ment és hozzákezdett a
levélíráshoz: Caesar Crasso salutem optimam...

Eközben a kalózok fölforgatták az egész gályát. Mindent kikutattak s ami
érték volt, magukhoz vették. A gyapjúval tömött zsákok egymásután
vándoroltak át a liburnára. Az aedilis nyugodtan írt.

--Vale,--kanyarította végre oda az utolsó szót s forró viasszal zárva le
a levelet, rányomta pecsétgyűrűjét. Azután átadta a kormányosnak,
meghagyva, hogy másnap, ha a derék Ancus Porcius Testa kijózanodik,
juttassa annak kezéhez. A kormányos meghajolt és köpenyébe rejtette a
levelet.

Miután a gályát teljesen kifosztották, az aedilist, barátjával és négy
fekete rabszolgájával tíz kalóz fogta közre és átkísérte a liburnára. A
csáklyákat kihúzták a gálya oldalából, a kormánylapát recsegve fordult
kifelé s a két hajó ellenkező irányban kezdett távolodni egymástól. Az
Isis nyugatnak fordította orrát, amelyen az aranyos farkasfej
ragyogott a lemenő nap bíborában. Kapitánya még mindig ott feküdt a
födélzetén, de most már a hátára fordulva és hangosan hortyogott.

A liburna, nyomában az apró csónakokkal, nemsokára eltűnt a keleti
szemhatár kékes ködében, amelynek bizonytalansága annyira illett foglyai
sorsához.



IV.


Rhodusztól mintegy kilenc mérföldnyire meredek hegycsúcs emeli ki
sziklás homlokát, a tenger hullámaiból. Északi része hajóval
megközelíthetetlen, részint a függélyesen fölmeredő sziklafal részint a
lábánál megtörő és harsogva kavargó örvények miatt. Délről is szaggatott
kőbástyák koszorúzzák az apró, névtelen szigetet, de a kutató szem
figyelmét nem kerüli el egy mélyen benyúló öblös szakadék, amelynek
végén alacsony, homokos part ereszkedik alá a tölcsérformájú
völgyszorosból. S míg a vörhenyes sziklák a tenger felé csak sivár
oldalaikat mutogatják, amelyeken legfeljebb a tengeri iszalag és moha
festenek sötét foltokat, belül, a völgykatlan mélyén dús vegetáció
élénkzöld színei csillognak a napfényben. Ebben a csendes öbölben,
amelynek vize mozdulatlanul áll, mint a tükör lapja, vetett horgonyt egy
este a kalózok liburnája.

Pár nap múlva a völgy alján egész sátorváros támadt s a sziklaszoros
bejáratánál ide-oda siklottak az őrszemek csónakjai. Az aedilis és
barátja szabadon jártak a karókra feszített ponyvák között, amik alatt
napbarnított arcú, kapzsi tekintetű, szennyes, félmeztelen alakok
hevertek és zajongtak. Az aedilis és barátja eleinte nagyon rosszul
érezték magukat a furcsa társaságban. Különösen Aemilius folyton
mosolygó arca nyúlt meg s egész nap alig lehetett szavát venni. Hiába
hangoztatta előtte Caesar a bölcs mondást, komikus szónoki pózba vágva
magát: Viseld el és ne hibáztasd, amin úgysem lehet változtatni,--a
fiatal lovag arca nem akart földerülni, ő a maga pénzét vesztette el,
míg az aedilis csak Crassusét. De végre is megnyugodott. A kalózok
bizonyos tisztelettel tekintettek rájuk, amit a váltságdíj nagyságán
kívül az aedilis vidám és tréfára hajló viselkedése csalt ki belőlük.

--A nevetés megöli az unalmat,--mondta ismételten Caesar és nem sajnált
a jókedv ébrentartásáért semmi fáradságot. Szelleme épp úgy, mint teste,
egy pillanatra sem vesztette el rugékonyságát. Egész nap tornászott,
úszott, sziklákon ugrált és adomázott. Levetve tógáját, birokra kelt a
legizmosabb kalózokkal s egymásután dobta őket a fövényre. Olyan volt,
mint egy pajkos, rakoncátlan suhanc, aki elszabadult tanítója szigorú
kezéből. Duzzadt az erőtől, az életkedvtől és hiányát sem érezte az
elpuhult római élet kényelmeinek. Rusztikus humora elbájolta a nyers
kalózokat, akik valósággal lelkesedtek érte. Esténkint egy parti
sziklára állva néha szónoklatokat tartott nekik, amelyekben hol a
második pún háború okait fejtegette Caelius Antipater nyomán, hol a
genus Atticum sima és egyszerű mondataival ajkán ostorozta az optimisták
túlkapásait. A szájtátó banda persze egy szót sem értett a nagyszerű
beszédekből s megrökönyödésük halálra mulattatta az aedilist, aki rútul
lepiszkolta őket tudatlanságukért. Azután szavalni kezdett, verseket,
miket maga költött s amik szinte roskadoztak a dagályos képektől és
szóvirágoktól.

--Tapsoljatok,--kiáltott tettetett bosszúsággal,--barbár csorda, vagy
fejetek homokkal van megtöltve és szőrös füleiteket a teherhordó
öszvérektől kaptátok? Ha kiszabadulok, mindnyájatokat keresztre
feszíttetlek!

A kalózok majd eldőltek a nevetéstől és Caesar is velük nevetett.

Közben másfél hónap telt el. Aemilius már aggódni kezdett Testa
késlekedése miatt. Mindennap várták a váltságdíj megérkezését.

Egy délután Caesar megint maga köré csődítette a kalózokat. A kalózfőnök
is köztük volt, aki szinte sajnálni kezdte, hogy az aedilis nemsokára
elhagyja őket:

--Maradj velünk, Julius Caesar s egy holdév múlva első alvezéremmé
teszlek, ötven elszánt embernek leszel az ura életre-halálra és minden
útban talált hajó zsákmányának egyharmada a tied. Szíved és eszed is van
hozzá. Kár neked visszatérni Rómába. Nem lesz ott belőled semmi.

Az aedilis leeresztette hosszú szempilláit és szarkasztikus mosoly
jelent meg ajkai körül:

--Ajánlatod nagyon megtisztelő, nemes férfiú, de sajnálattal kell mégis
visszautasítanom. Ne vedd rossz néven, de hogy is mondjam csak, a ti
mesterségtek kissé véres. És én irtózom a vértől még a cirkuszban is.
Egy disznót sem tudnék megölni...

Egyszerre kitört belőle a jókedv.

Leült egy kőre és szinte hömpölyögni kezdett a kacagástól. A térdeit
csapdosta és egész testében rázkódott.

Hirtelen fölugrott és komoly arcot öltve, szavalni kezdett a szemüket
meregető kalózoknak:


  Honnan fúj a szél, nem tudom: innen is,
  Hab habra hányva hömpölyög: onnan is;
  S kéttornyú ár közt, elsodorva,
  Úgy vitetünk mi sötét hajónkon...


Alkaios költészetének varázsa őszintén lenyűgözte. Hatalmas alakja még
nagyobbra nőtt, arca ragyogott és fekete szemei lángoltak. A körülállók
zavartan néztek rá.

Az öböl felől most kiáltozás támadt. Két csónak sebes iramban közeledett
a parthoz s a bennülők felindultan jelentették a kalózfőnöknek, hogy
kétmérföldnyire a szabad tengeren egy háromevezős gálya vetett horgonyt.
Orrán aranyos farkasfej ragyog.

--Megérkezett a váltságdíj,--kiáltott Aemilius, megölelve Caesart, aki,
mintha álomból ébredt volna föl, csodálkozva nézett rá.

Nemsokára egy nagyobb csónak jelent meg az öböl bejáratánál. Crassus
követét hozta, aki megállapodott a kalózfőnökkel a váltságdíj átadásának
és a foglyok kiszolgáltatásának módozataiban.

Mire a nap vörös golyója elmerült a tengerben, az aedilis és barátja már
az Isisről tekintettek vissza az egyre kisebbedő sziklaszigetre.
Miletus felé siettek.



V.


Egy hónap múlva Miletus kikötőjéből csekélyszámú, de erős hajóhad indult
el az Isis vezérlete alatt. Rhodusz táján a sziklacsoporthoz érve
éppen útban fogta a feketezászlós liburnát, amely indulóban volt. A
katonákkal megrakott gályák körülállták az öblöt s alig egy órai harc
után a liburnát hatalmukba kerítették. A kalózok egy részének sikerült
elmenekülnie a könnyű csónakokon, más részük elesett, mintegy hetvenen
pedig foglyul estek. A kalózfőnök négy nyíltól átfúrva feküdt a liburna
fedélzetén. Ancus Porcius Testa tisztelettel vegyes félelemmel nézte
vérbe kevert, elnyúlt alakját.

Az aedilis komolyan vette az ígéretet, amit nevetve tett a kalózoknak. A
hajóhaddal Pergamusba ment, a kormányzóhoz, hogy kikérje annak
beleegyezését az elfogattak kivégzéséhez. A kormányzó, egy minden hájjal
megkent ravasz római azonban hímezni-hámozni kezdett; jobb szeretett
volna váltságdíjat kapni a foglyokért. Caesart elfutotta a méreg.
Otthagyta a kormányzót. A kalózok kincseit szétosztotta a gályák
legénysége között, a Crassus által küldött váltságdíjat pedig
megtartotta magának. Azután, nem habozva tovább, keresztrefeszíttette az
elfogott kalózokat a maga felelősségére és a lehető legrövidebb úton
visszatért Rómába, ahol újra gondosan ápoltatta elhanyagolt körmeit és
illatos fürdőjében feküdve, megelégedetten gondolt a kellemesen
eltöltött nyárra.





A TÁBORNOK


    Görgey Arthur emlékének.


Hajnali két órakor a segédtiszt belépett a tábornok szobájába és
jelentette, hogy a járőrök elindultak a hodricsi úton. Az asztalra
állított petróleumlámpa körül szétteregetett tereprajzok és jelentések
hevertek, rajtuk keresztbe dobva egy ezüstgombos lovaglópálca.

A tábornok a szoba közepén állt és hideg arccal hallgatta a segédtiszt
szavait. Kurtára nyírt szakála rőtesen csillogott a lámpafényben.
Aranykeretes szemüvege mögül jeges nyugalommal csillámlottak elő kék
szemei. Csupa energia volt ez a hat láb magas, karcsú ember, aki egy
hónap előtt vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. De most mégis,
mintha valami fáradtságot vagy inkább fásultságot árultak volna el
mozdulatai.

Némán bólintott s mikor a segédtiszt mögött becsukódott az ajtó,
kimerülten dobta magát a kopott díványra.

Két nap óta mindig talpon volt s egyik izgalom a másik után érte. A
Szélakna irányában fekvő főcsapat felé haladó ellenség már egy napi
előnyt nyert a Zsarnócra kirendelt zászlóalj parancsnokának ügyetlensége
folytán. Első felindulásában maga vette át a zászlóalj vezényletét s
negyvennyolc óra óta egy percre le nem hunyta a szemét. Izgatta az is,
hogy esetleg elvágják a derékhadtól, ha ugyan be nem kerítik. A
legénység pedig javarészt újoncokból áll, azok is leginkább tótok,
akiket végképp elcsigázott az olvadó hótól csatakos hegyi utakon való
menetelés. Csodálatosan józan, gyors eszű és bátor katona volt, bálványa
különösen huszárjainak, utált minden érzelgést és romantikus
ellágyulást, de most mégis nehéz szorongást érzett a mellében. Vagy csak
a túlfeszített, lázas türelmetlenség hajtotta szivére erősebben a vért?

Hirtelen fölugrott, fölcsatolta a kardját és a besiető segédtisztnek
kiadta a parancsot az indulásra.

Negyedóra múlva már ott ült nyeregben a templomtér szélén.

A januári hold bronzvörös gömbje párák közé sülyedt a hodricsi
magaslatok fölött. Az erdő felől éles szél csapott alá a völgybe és
szaggatottan, sikoltva hordta szét az ébresztő kürtszót az alvó város
utcáin. A tábornok föltűrte köpenye gallérját és kissé előregörnyedve,
szorosabbra fogta a kantárszárat. Sötét sziluettje élesen rajzolódott ki
a templom fehér falára, mintha egy fekete lovasszobor állt volna őrt a
gyengén emelkedő tér sarkán. Türelmetlenül tekintgetett a homályos
utcatorkolatok felé.

Az ébresztő még egyre sikongott.

Az alacsony házak ijedten nyitogatták piros szemeiket, a gyenge
holdfényhen alig villanó ablakokban egymásután lobbant föl a világosság.

Mindenfelé mozgolódás támadt, mintha maguk a házak ébredtek volna föl.

Hosszú, reszkető lónyerítés keresztezte a trombita hangját s a templom
előtt a parancsőrtisztek lovai nyugtalanul dobogtak a kerekfejű
gránitköveken. Izgatott kiáltozás s egyre közeledő lábdobogások zaja
verte fel a hajnali csendet. Sötét alakok rendetlen csomókba verődve
futottak a templom felé, útközben igazgatva meg egy-egy fegyverszíjat.
Gyenge zsongás töltötte be a teret s a fölvonuló sorok között
minduntalan összekocódtak a puskacsövek s a fekete léniák jobbra-balra
hullámzottak. A tér túlsó felén egy század huszár fejlődött föl, néma
csendben várva a parancsot.

A fehérszíjas gyalogság már egészen betöltötte a teret, mikor a fő-utcán
föltűntek a dübörögve közeledő ágyúk.

A parancsőrtisztek a helyükre lovagoltak. Kurta, kemény vezényszavak
röpködtek oszlopról-oszlopra s a következő pillanatban lassú, egyenletes
mozgással indultak meg a csapatok. A tábornok, vasderes lován, az
előcsapat élén ügetett. A trombiták és dobok hallgattak, csak a sáros
hóban cuppogó lépések ritmikus zaja hallatszott. A gyalogságot nyomon
követték a huszárok s pár lépésre mögöttük egy tüzérüteg zárta be a
menetet.

A város alatt némán kanyarodtak le a Hodrics felé vezető útra. A hold
már eltűnt az erdős hegyhát mögött s sűrű köd párázott föl a völgy
fenekéről. Palaszürke felhők torlódtak az égen s mire leértek a völgy
alján kanyargó szekérútra, havazni kezdett. Szurkos sötétség borított be
mindent, csak a fák tövében meggyűlt hó világított. A síkos úton
horkanva lépkedtek a lovak s a gyalogosok zárt sorokban, komoran
haladtak. Alig lehetett látni két lépésre. Szorosan egymáshoz feszültek
a csontos vállak s az újoncok álmosan borzongtak. Félig alva, gépiesen
emelkedtek a lábak egymásután. A szél szembe vágta a nagypihéjű havat,
amely a földön rögtön sárrá olvadt. A tisztek minden szót eltiltottak,
de ez fölösleges volt. Senkinek sem volt kedve beszélni. Néha egy kő
megindult valamelyik vízmosás szélén s csattogva ugrált lefelé a
sziklákon. A rongyos bakancsokba beszivárgott a hóvíz s az elgémberedett
ujjak görcsösen szorongatták a ragadós puskaszíjat.

A negyedik században egyszerre mozgolódás támadt. Elfojtott káromkodás
hallatszott az utolsó sorokban. Egy hosszú tót legény menetközben
elaludt és fölbukott. Az utána jövők keresztülestek rajta. Az egész
csapat megállt s a föltápászkodók le sem törülve arcukról a sarat,
fásultan álltak vissza a sorba. A vállak újra egymáshoz surlódtak,
mintha a szélsők tartották volna az egész sort s a lábak újra cuppogni
kezdtek a sárban.

Végre sápadni kezdett a homály. Hat óra lehetett. Az erdő sötét foltja
egyre határozottabban vált ki a meredek hegyoldalakon.

A völgytorok kiszélesedett s a szél gyenge harangszót csendített a
fáradt katonák fülébe. Nemsokára beérték Hodricsot. A falu alján pihenőt
tartottak s egy félóra múlva mentek tovább a Szélakna felé húzódó
keskeny völgyben.

Az út lassan emelkedni kezdett a baloldali hegyoldal lejtőjén. Már
egészen kivilágosodott s a hó is elállt. De a köd annál sűrűbb lett s
amint az úton egyre följebb haladtak, alattuk a völgyet egészen
eltakarták tejfehér gomolyagjai.

A tábornok leszállt a lóról és segédtisztjével csendesen beszélgetve
haladt a csapatok előtt. Csizmája bokáig sáros volt s kardját a hóna alá
fogva gyorsan lépkedett. Nyoma sem volt rajta az éjszakai fáradságnak,
mintha a nyeregben töltött négy óra visszaadta volna rugékonyságát.
Friss volt, nyugodt és energikus.

A csapatokba is visszatért az élet a rövid pihenő után. Az éjszaka
sötétjével mintha valami fojtogató érzés tűnt volna el a fehér szíjak
alatt dobogó szívekből. A hosszú tót fiú, aki útközben elaludt, most
végképp fölébredt s halkan, keservesen nyújtva kezdte dúdolni:


  Cservena vinkó, bile kolácsi...


A következő pillanatban azonban már abba is hagyta. Egy puskatus,
barátságos nyekkenéssel vágódott az oldalába. Némán mentek tovább.

Kilenc óra lehetett, mikor a köd szakadozni kezdett az előbújó
napfényben. A havas erdő tele lett aranyos ragyogással. Az olvadó hó
csepegve hulldogált az ágak között és egyhangúan kopogott az avaron.
Langyos zsongó muzsikája betöltötte az erdőt. A gyenge szélben nedves
földszag érzett s a katonák nehezebben lélegzettek.

Az út egyre meredekebb lett.

Balról, a sűrű tölgyes oldalából keskeny patakokban ömlött alá a hóvíz s
keresztülfutva a szekérúton, gyors szökkenéssel táncolt lefelé a meredek
mélységbe.

Óvatosam, a legnagyobb rendben haladtak a csapatok.

Egyszerre gyönge pukkanás zavarta meg az erdő halk muzsikáját.

Mindenki összerezzent.

A fegyverek idegesen csörrentek meg s utána félelmes csend támadt.
Mintha az ágakról permetező vízcseppek is fönmaradtak volna.

Megálltak.

Az altisztek suttogva adták tovább a parancsot.

A pukkanás újra fölhangzott, most már valamivel erősebben. Nyomon
követte a harmadik, negyedik.

A kaptató hajlásánál futó alakok tűntek fel. Patrulok voltak. Puskájukat
kezükben tartva bukdácsoltak lefelé a hepe-hupás úton.

Lihegve jelenttették, hogy az ellenség csatárjai az útra dűlő hegyoldalt
megszállva tartják, mintegy negyedmérföldre, olyan ponton, ahonnan
golyóik az országutat hosszában söprik.

A tábornok gyorsan rendelkezett.

Egy századot felküldött az erdős hegyoldal tetejébe, hogy azok az
ellenség csatárjait kimozdítsák helyükből. Az ütegből két ágyút
előrehozatott és lemozdonyoztatott a keskeny szekérút két oldalán. A
gyalogság rohamoszlopban állt, készen az előnyomulásra az erdőszél
födözete alatt, míg a huszárok hátvédül maradtak az üteg többig ágyúja
mellett.

A hegytetőre küldött század megkezdte a tüzelést. A kopár fák közt
piszkos füstfelhők gyülekeztek az éles dörrenések nyomában. A tábornok
kivont karddal állt a gyalogosok élén.

Ebben a pillanatban nyolc-tíz huszár rohant el mellette, váratlanul
előretörve az országúton minden parancs nélkül. Úgy látszik, elunták
hátul a várakozást az ágyúk mellett s most vad kiabálással vágtattak az
ellenség hadállása felé. A tábornok ajka elsápadt a dühtől.

De mielőtt még szólhatott volna, sűrű fegyverropogás hangzott s a
huszárok ész nélkül robogtak visszafelé. Az ellenség golyói oldalba
fogták őket. Két ló hörögve bukott el s a többiek keresztülgázoltak
rajta, őrült iramban zúdulva neki egyenest a felállított rohamoszlopnak.

A tábornok látta a veszedelmet s előreugorva a legelső huszár lovának
szügyébe döfte a kardját. Az erős penge elpattant s a tábornok arcába
forró vérsugár szökött. A ló, fején keresztülbukva, maga alá temette
lovasát.

De ez már nem használt. A fejvesztett kis huszárcsapat belegázolt a
gyalogság tömör soraiba.

Rettenetes fejetlenség támadt.

A zárt oszlop rendje megbomlott és szakadozni kezdtek a sorok. A hátul
álló újoncok eldobták fegyvereiket és futásnak eredtek.

A tábornok szava élesen süvített át a zsivajon:

--Szuronyt szegezz! Előre!

A megingott hadsorokból alig egy század teljesítette a parancsot. A
tábornok az indulattól remegve rohant velük előre. De az első tömeges
tüzelésre ez a csapat is megfordult és lehetetlen volt megállítani,
annál kevésbbé, mert a szekérúton már föltűnt egy ellenséges
vadászosztag, amely futólépésben, szuronyszegezve közeledett.

A futó gyalogság képtelen rémülete magával ragadta a két lekapcsolt ágyú
legénységét is.

Az egész zászlóalj futásnak eredt. A hátul álló huszárok útjokat akarták
állni, de a futók a lovak hasa alatt kúsztak tovább, mikor a lovasok
közéjük vagdostak. Az iszonyú zavarban az ágyúslovak nekivadultak s
csaknem az egész üteg hanyatt-homlok a mélységbe zuhant. Az
ütegparancsnok legázolva, véresen feküdt egy tölténykocsi mellett.

A tábornok hasztalan igyekezett, hogy néhány bátor emberét legalább a
lemozdonyozott ágyúk fedezésére együtt tartsa, nyomról-nyomra hátrább
szorult. Végre azon a ponton találta magát, ahol a két lekapcsolt ágyú
állott. Itt azután az egymást követő vadászgolyók hangos fütyülése azt a
néhány embert is megszalasztotta, akik még kitartottak mellette.
Segédtisztje is eltűnt mellőle. Egyedül maradt.

Az ágyúk mellett, keresztben az országúton egy tölténykocsi állt. A
tábornok a kocsi mögé vonult s elszántan várt, maga sem tudta, mire. A
szégyen és a tehetetlen düh égette a torkát. A völgybe lerohanó
csapatainak csörtetése egyre gyöngébben hallatszott fel hozzá.

Pár perc mulva az ellenkező oldalról fölhangzottak az osztrák néphimnusz
szakadozott ütemei s az út legközelebbi kanyarulatánál kibukkantak az
ellenséges vadászok.

Erre a tábornok is megrendült.

Minden elveszett s a természetes ösztön menekülésre késztette.
Halotthalványan, elhomályosuló szemekkel nézett megfutott csapatai után,
majd visszafordult az ellenség felé.

Ebben a pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a vadászok a nekik
szegzett ágyúktól megrettentek volna. Hüledezve bámultak, lábuk elakadt
s a hurrázás elhalt az ajkukon.

A tábornoknak minden vére a fejébe tódult. A józan, hideg és számító
katonát, aki nem hitt a romantikus hősökben, a lehetetlent megkísérlő
pillanatok szédítő láza fogta el. Kemény, sápadt arca, amely mögé mindig
el tudta rejteni fölindulását, most kigyúlt és hűvös, kék szemében
heroikus tűz lobbant fel. Forró agyán átvillant a gondolat:

--Még megfordulhat a kocka. És én egyedül, két ágyúval föltarthatom az
ellenséget.

Őrület volt, de szép, csodás, nagyszerű őrület. Ebben a pillanatban egy
lángeszű költő állt az elhagyott ágyúk mellett.

Keze izgatottan kapott a gyújtózsinór után.

A kanóc nem volt seholsem. A gyáván megfutottak azt is magukkal vitték.

A varázsnak vége volt.

A tábornok feje, mintha villamos ütés érte volna, fakón esett vállai
közé. Vad elkeseredéssel dobta el csonka kardját és kilépve a
tölténykocsi mögül, aminek oldalán egyre vésztjóslóbban kopogtak az
ellenséges golyók, befutott a fák közé. A kiálló fagyökerek közt
megbotolva, a sáros talajon minduntalan megcsúszva, ziháló mellel,
halálrafáradtan botorkált előre. A golyók ide is követték s feje fölött
recsegve töredeztek az apró galyak. A háromnapos kimerültség a
pillanatnyi lázas fellobbanás után ólomsúllyal nehezedett rá. A gerincén
jeges borzongás futkosott. Szinte öntudatlanul csapott le újra a
védtelen országútra. Kemény sapkája megingott a fején és szemébe
billent. Egy golyó fúrta át a tetejét. Meg sem rezzent, futott tovább,
elakadó lélekzettel, megalázva, remény és cél nélkül.

A meredek úton minden lépéssel alábukott az üldözők lővonalának. A
golyók ártalmatlanul zúgtak el a feje fölött.

Amint ezt észrevette, újra visszanyerte hidegvérét. Segédtisztjében
kezdett bizakodni, aki bizonyosan a megfutottak összeterelésén
fáradozik.

Óriási ugrásokkal haladt előre.

--Kicsit kevesebb mohóság és több hidegvér a célzásban,--mormogta fogai
között, amint a golyók egyre magasabban fütyültek el fölötte.

Hirtelen fölujjongott.

Alatta a kanyarodónál föltűnt segédtisztje egy század tót gyalogossal.

--Nem csalódtam benne,--gondolta és egyezerre minden erejét visszatérni
érezte.

--Katonák,--kiáltotta elfulladva,--utánam. Még mindent meg lehet
menteni.

Megfordult és a csapat élén rohanni kezdett fölfelé.

Sűrű golyózápor sivított el fölöttük.

--Bátorság, fiaim, hiszen nem találnak.

A katonák rendületlenül követték. De ebben a pillanatban egy legény
ordítva bukott arcra.

Egyszerre vége volt mindennek.

A visszaterelt csapat rémülten rohant hátrafelé. Nem volt többé hatalom,
amely megállíthatta volna őket. A szűk úton egymást gázolva őrült
üvöltéssel menekültek.

A tábornokot segédtisztje ragadta karon és vonszolta lefelé.

A váratlanul fölmerült végső reménynek hirtelen megsemmisülése
megbénította minden gondolatát. Mint két mozgó tárcsa futottak a
vadászok golyói között, a fölfreccsenő sárban, halottakon és eldobott
fegyvereken keresztül. Gépiesen, öntudatlanul, torkukban a fojtogató
sírással és szívükben a szégyen keserűségével.

Mögöttük gyors egymásutánban villantak föl a fegyverek és ők sárosan,
megtépve, halálrahajszolva futottak tovább lefelé a lejtőn.





A BIHARI REMETE


Százkilenc esztendő előtt sugarasabb ősz járt a berettyókovácsi pusztán.

Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülő
szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen
magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós
aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érő csend rejtegette a
messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a löszpart meredekjén bókoló
rozmaringfűz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér
udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő újmódija
szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt nyár
siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált, végig
a bihari rónák szélén a közelítő November, violás köduszályát elterítve
a friss szántások fölött.

Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora lúdtollat
a kalamárisban,--írás nélkül is fogyott abból a ténta,--mogorva
szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta
tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten
tudja,--Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba metszett
könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,--talán a pataki kisdiák
betűirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett a
királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán
ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a
többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban, párducos
mentében ékeskedő ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal enyelegtek a
schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak a
GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy ez enyhe
őszön emlékezései támadtak az őz-szemű bétsi grófnéról, aki mosolygó
komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő
sorait:


  Véres áldozatját látom trónusomnak,
  Mely kínos hatalma van királyságomnak,
  Ágist örökösen kesergem vesztével,
  Mert noha elpártolt, de nagy volt szívével...


Ilyen csendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek
fejében.

Derék úr volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom
esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett,
sohase vesztette el egészen a hajdani testőr mozdulatának feszes
rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét
követő hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki
Erdélyországban is híres volt a köpölyözésről, utána nyeregbe zökkent s
kilenc agárral késő délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján. Hanem
azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi
allonge-barókája,--ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát. S
hogy ő maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról nemcsak a
Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari remete
kerekbetűs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi
bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet fej
fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt tavaszon kimérve
tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai
egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen
kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a
komor agglegénység család után sajgó epekedéséről. De minden titkai
között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen erőnek
csudája, amely a Musákkal szeretkező daliás testőr kezéből kiütötte a
rigmust kereső tollat s a sima gallus nyelven társalkodó udvarból
visszasodorta egy nap az ősi portára, villásszarvú ökrei és faggyús
üstökű béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a szűk
karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgő Grátziát, hogy megszaladjon a
bársonyszájú grófné forró csókja elől, megtorpanjon Nyugat nyíló Szezáma
küszöbén s hogy hazatérüljön,--szügybevágott daccal, kopott décbundát
vonván araszos vállára,--tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók
állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s
végtelen őszi napokon egykedvűn nézni az ónos eső függönyét a fekete
barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda homályban lakó istenség
parancsolta rá ezt a sorsot, amelyről ma sem biztos, hogy rontás-e avagy
szentséges kiváltság, önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai
léleknek?

Százkilenc esztendő előtt Bessenyey György úr, a néki megadatott utolsó
őszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon. Nyugtalanul
méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat hányt föl,
pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sűrűbben küldött be Váradra
az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe szállt az
Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen
megtalálni.

Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka előtt álldogált, mikor
kerékkattogás verte fel a csendet s bőrfedeles, magas ringóra szíjazott
vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis
tartotta a gyeplőt s fehérkeztyűs inas eresztette le a vashágcsót egy
selyemmantillás idősebb delnő előtt, öreg Bessenyey György kicsit
megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz
nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék
támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyűtt csizmában, pipafüstszagú,
pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendő után--nem lehet
ma ezt a vendéget fogadni.

Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:

--Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én
már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést
néki küldtem...

Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste,
mint fehéredik el a hírre az őz-szemű, bársonyszájú asszony, mint indul
el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott
fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa előtt.

S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a
hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az
ágaskodó lovak fölött.

A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a
bétsi grófné.

Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába
vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott az
elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni
senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját.
Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte
tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe,
amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl,
Dunán túl.

Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is
kilobbant a lefutott napnak.





LULLUS RAYMUNDUS

I.


Abban az időben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela völgyén
átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos
Vicente Garcia di Castello nevű zsoldoskapitány, tejtestvére annak a
boltanai tudós vikáriusnak, akiről Tritheim apát is megemlékezik
Steganographiájában. Ez az erőszakos, bikanyakú fickó, akitől semmi sem
állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erkölcsei, a
legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor
polgárok fejét a székesegyház mögött lévő fogadóban. A nap legnagyobb
részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a szép és erényes
Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva
mennyezetes ágyában.

Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az
udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett
fogadóban, ahol a kapitány előtt mindig tele kráterrel állott a nehéz
ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.

A lovag éjszínű hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor
cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéből egy-egy szerelmes galambot
kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még
máig sem pusztultak ki az Isuela völgyéből, bár az sem tagadható, hogy
tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.

Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba
takarta az Ebro torkolatában fürdő nap, Raymundus lovag elszántan
söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello
kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem
véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:

--Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én
halálosan szerelmes vagyok bele.

A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Aztán
egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán
kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetésétől
s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.

Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött cinpoharak
között s mozdulatlanul meredt maga elé:

--Szeretem, halálosan szeretem...

Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva,
szakadozottan hörgött, húsos tenyerével térdét csapkodva:

--Részeg vagy, cimbora, a bölcs Ramiróra mondom, aki tizenhat főnemesnek
egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe
szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...

És újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó
kacagástól eltorzult arccal.

Raymundus felállott, fejébe csapta tollas föveget s bosszúsan kérdezte:

--A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?

A kapitány szeméből csorgott a könny, az ajka rángott s nagyokat nyögve
tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készülő
borostömlő.

--Ülj le és hallgass rám, cimbora,--mondta végre összeszedve
magát,--derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy őszintén beszéljek veled.

Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcsölve kezdte inni
a fűszeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta tőrét és az ajtó
felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája mögül félszemmel
sandított rá, hirtelen az asztal közepébe vágta a súlyos krátert,
felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.

--Hol láttad először?--kérdezte durván.

--A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra előtt imádkozott.

A kapitány közelebb hajolt hozzá.

--Látod,--mondta rekedten,--te is a templomban láttad. Csak ott lehet őt
látni, ő a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy
senkit sem szeret, még engem se. Én is a székesegyházban láttam meg
először, mikor idejöttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s
ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám jött, pedig nem
szeretett. Ö csak San Pedrót szereti, a szentet, akit valami olasz
faragott toszkánai kőből. Az ő szívét is abból faragták, cimbora, az ő
szíve is fehér és hideg... nem szeret, mert nem tud szeretni. Templomba
jár, imádkozik értem, hű... csak nem tud szeretni...

A kapitány véres szemét gyenge fény fátyolozta be:

--Hűséges, jó, szent asszony... és én mégis korhely vagyok... ej,
mondom, csak San Pedrót szereti... ezért nevettem az előbb, cimbora...
nem földi embernek való az ilyesmi. Verd ki a fejedből, bolondság. Én
mondom neked, elhiheted... Gyere, igyunk inkább és vessünk kockát.

Visszaült az asztal mellé s az ólomkarikás ablakon átszűrődő kékes
sugarakba hunyorgatva, a részegek makacsságával, elérzékenyülten
ismételte:

--Szent asszony... szent és hű... senkit sem szeret...

Lullus Raymundus elgondolkozva nézett a kapitányra, aztán hirtelen
megfordult és kisietett a homályos csapszékből. Castello álmosan,
értelmetlenül bámult utána.

Egyszerre fázósan összeborzongott.

Az ötlött eszébe, hogy Raymundusnak éppen olyan fehér az arca, mint San
Pedro szobráé a székesegyházban.



II.


Raymundust ettől kezdve nem látták többé együtt Castello kapitánnyal.

Az udvarnál sem mutatkozott. A mulatozást abbahagyta. Fövegén kifakult,
eltöredezett a hírhedt hollótoll, de nem cserélte fel másikkal. Szótalan
lett és komor. Tekintete álmodozóvá vált, mint az esti tűz, amelyet
pásztorok gyújtanak a Maladetta szakadékai között.

Reggelenkint a székesegyházba járt az első misére s egy oszlop árnyékába
húzódva, elszoruló szívvel várta Ambrosiát, aki mindennap egy órát
térdelt San Pedro szobra előtt. Csak mikor a szép asszony fölvonta
arcáról selyemfátyolát, ragyogott föl Raymundus szeme s derült ki komor
arca. Ilyenkor mindig föltette magában, hogy megvárja a templom
kapujában, mikor komornájától kísérve hazafelé indul és megszólítja, de
mindannyiszor valami fájdalmas elfogódás vett rajta erőt. Talán mert
arra kellett gondolnia, hogy Castello kapitány itt kérte meg a kezét.

Egy nap--virágvasárnap volt,--Ambrosia, mikor kifelé indult a
nagyhajóból, leejtette kezéből a szentelt fűzbarkát. Raymundus mellette
termett s felemelte a lehullott ágat. A keze reszketett, mikor
átnyújtotta.

--Köszönöm,--mondta halkan Ambrosia s sűrű szempilláit fölvetve,
ránézett a fiatal lovagra. De hirtelen elpirult, zavartan sütötte le
szemét és kisietett a templomból. Raymundus tekintete mintha megégette
volna.

Másnap mégis mosolyogva bólintott feléje, mikor Raymundus mély bókkal
meghajolt előtte. Később már pár szót is váltottak, jelentéktelen,
közömbös szavakat, de amelyek mélyén--Raymundus úgy érezte,--szerelmi
vallomás lángolt.

Ambrosia pedig éjszakánként felkönyökölve ágyában, álmodozva nézte a
fehér holdfényt, amely élesen rajzolta ki az erkélyajtó patkós ívét s
akaratlanul Lullus Raymundusra gondolt, aki már egy hónapja nem tűzött
új tollat a fövegéhez. Olykor elővette csiszolt acéltükrét s sokáig,
érdeklődve nézte benne magát, mintha valami idegen arcot vizsgálna.
Hajnal felé aztán reszketve temette fejét a forró vánkosokba s görcsös
zokogás fojtogatta a torkát.

Egy reggel Raymundus hazakísérte a székesegyházból.

Szótlanul, lehajtott fejjel ment mellette, e mikor a komlóval
befuttatott kapubolt alá értek, hirtelen szembefordult vele:

--Ambrosia... meg kell mondanom...

Lullus Raymundusnak elakadt a szava.

Ambrosia halkan felsikoltott s kezét szívére nyomva futott föl
szobájába. Azt hitte, összeroskad. Lihegve állt meg a szoba közepén.
Szédült és magában ezerszer befejezte--ijedten és boldogan--Raymundus
félbemaradt szavait: szeretlek... szeretlek...

A szíve hangosan vert.

Egész estig ki nem mozdult a szobájából s elhatározta, hogy másnap nem
megy el a templomba. Korán lefeküdt, de nem tudott elaludni.

Éjfél felé fölkelt, egy könnyű mantillát kapott magára s kiült az
erkélyre. A Monté Aragon felől langyos szél fujt. Csodálatosan csendes
és átlátszó volt az éjszaka.

Egyszerre összerezzent.

Az erkély alatt megmozdultak a komló vastag fonadékai s a következő
pillanatban a kőoszlopba fogódzva fölbukkant előtte Raymundus.
Hajadonfővel volt s a hold éppen az arcába sütött.

Ambrosia megrettenve ugrott föl.

Lullus Raymundus átdobta magát az erkély korlátján s letérdelt előtte:

--Bocsáss meg, Ambrosia, de el kellett jönnöm.

Ambrosia hátralépett s karjait védőleg terjesztette maga elé.

--Ne húzódj el tőlem,--folytatta Raymundus, akinek szavai egyszerre
fölszabadult áradatban ömlöttek,--az a szerelem, amely engem idehajtott,
tiszta és szent, amilyen te vagy, nincs rajta a föld szennyéből semmi.
Egész életemet betölti, mint a napfény a világot. Szeretlek, Ambrosia,
szeretlek... A csillagok szeretik így az éjszakát, füvek a hajnali
harmatot...

Ambrosia szeme előtt elhomályosodott a világ. Túláradó szívvel, a
beteljesült boldogság sugárzó szépségében állott Raymundus előtt.
Forróság öntötte el egész testét, torka kiszáradt s remegő kezei tétován
kapaszkodtak az erkély korlátjába.

--Kelj fel,--mondta végre fojtott hangon,--kelj fel és távozz. Ha valaki
meglátott volna... Megbocsátok, de távozz...

Raymundus felemelkedett:

--Ne űzz el, Ambrosia. A hitetleneknek száz szavuk van a szerelemre, én
nem tudok egynél többet mondani: szeretlek. S a nap minden óráját csak
azért szeretném lábaid előtt tölteni, hogy újra ezt ismételjem.

Ambrosia nem tudta kikerülni Raymundus tekintetét. Hosszan, némán nézte
a rajongó lovagot s lassan, szomorú mosolyban simult el arcáról az
izgalom.

Azután beszélni kezdett:

--Raymundus, én hiszek neked. Hiszek abban a csodás, tiszta szerelemben,
amely most olyanná teszi arcodat, mint az ifjú San Pedróét. Hiszem, hogy
ez a szerelem örök és földöntúli, de... én nem tudok ilyen szerelmet
viszonozni. Erre én méltatlan vagyok. Ilyen mélységes lángolást nem tud
megérteni földi asszony. Ha halhatatlanná tudnál tenni, ha nem omlanék
porrá a testem, ha örökre élhetnék: örökre szeretnélek. Ó ha megtalálnád
az élet örök titkát, amelyről a bölcsek szólnak, s amely megadja a
halhatatlanság gyönyörét... Tégy halhatatlanná, Raymundus, keresd meg az
élet vizét és én a tied leszek--örökre.

A lovag úgy hallgatta, mint egykor Odysseus a tenger leányainak énekét.

Hirtelen leroskadt Ambrosia elé, ajkához szorította annak keskeny, fehér
kezét s megittasultan mondta:

--Megkeresem és elhozom neked, senora... az Isten engem úgy segítsen...

A hold magasan állt a székesegyház karcsú tornya felett s lenn az
utcavégen fölhangzott Castello kapitány borízű kurjantása.

Raymundus átugrott az alacsony erkélyen, köpenye csuklyáját fejébe húzta
és elindult a Monte Aragon felé, amerre a San Miguel de Foces-kolostor
romjai feketedtek.



III.


A huescai udvar hölgyeinek lovagja eldobta a gazdagon hímzett
bársonyruhát. Fekete kámzsát öltött s elvonult a romok magányosságába,
papyrus-tekercsei, chaldeusok írásaival telerótt pergamenjei és kabalás
fóliánsai közé.

Hét nap alatt megtanulta az írás és olvasás nehéz mesterségét, amit
kétszáz évvel később is csak Paracelsus mestere, a sponheimi bencés
apátúr tudott utánacsinálni.

Megismerkedett a démonológia umukjaival, amelyek felhozzák a rontást és
megtanulta a nagy maszkimok elleni bűvölés örökbecsű szavait. Tudta,
hogy a homlok betegsége a pokolból jött, hogy Namtar maga a döghalál s
hogy Asusu-Niamir visszahívta Istart, a hajnali csillagot. Esztendőket
töltött az egyiptomiak theurgiájába mélyedve, ismerte a Ker-neter
rejtelmeit, ahol a Horusz mérlegén könnyűnek találtaknak fejét a nilusi
ló harapja le. Olvasta a Halottak könyvét, Hermesz Triszmegisztos
Chená-ját, értette Demokritoszt, az abderitát és Zozimes Africanust.
Megtanult bánni az auripigmentummal, amely a melegség hatása alatt
részben arannyá változik, sőt Geber homályos könyvének "második rendbeli
medicináit" is elkészítette. Minden nap gazdagabbá tette tudományban és
bölcsességben, végül az alchimiának már csak a bölcsek kövével
foglalkozó része érdekelte.

Esténkint Albertus Magnust olvasta. Ez a nagyszerű teuton delejes erővel
vonzotta, kivált mióta megtudta róla, hogy mikor Vilmost, a németalföldi
királyt vendégül látta Vízkereszt-napján a domokos-klastrom kertjében, a
zord téli idő ellenére levelek és virágok nőttek egy szavára a zuzmarás
fákon. Legszívesebben azonban könyveinek azokkal a fejezeteivel
foglalkozott, amelyek a nagy elixiriumról szólnak. Ezeknek rejtett
értelmét kutatta olykor egész éjszakán át s észre sem vette az idő
múlását.

A még épen álló refektórium egyik sarka tele volt különböző alakú
cserép- és bronz-edényekkel, szárított füvekkel, madár- és
gyíkcsontvázakkal, vasfogókkal és fúvókkal. Egész nap égett itt a tűz
három hatalmas kőlap között s Lullus Raymundus gondterhes arccal állt
előtte, míg szikár fejét félelmes fénnyel világították meg a gyantáktól
színes lángok.

Egy esős, télvégi estén végre sikerült metallurgiás kísérlete.

A kénarzén titokzatos keveréke, mint egészen tiszta, aranysárga por
omlott szét a kezében tartott átlátszó kristály-fiolában. Cinpoharat
vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás
kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből.

Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot...

Megrázkódott.

Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem
vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.

Két hónap multán, hogy megbizonyosodott munkája sikeréről, elhagyta a
romokat, felöltötte a régi bársonyruhát s kezében a nagy elixiriummal,
megindult az úton Huesca felé.

Enyhe áprilisi nap volt. Az égen ezüstös felhők fodrozódtak s az
aranyeső halványzöld ágai között csillogó bogarak keringtek.

Lullus Raymundus dobogó szívvel, görnyedten, lassan lépegetett lefelé a
lejtőn. Mikor áthaladt a város kapuján, alig tudott tájékozódni. Mintha
idegen városba került volna, úgy megváltozott körülötte minden.

Egy szembejövő fügeárushoz fordult:

--Hallod-e, barátom, hol lakik Vicente Garcia di Castello kapitány?

--A temetőben. Már tizenkét éve,--felelt az nagy nyugalommal.

Lullus Raymundust hirtelen szörnyű félelem fogta el. Most jutott először
eszébe, milyen hosszú időt töltött innen távol. Szinte fuldokolva
kérdezte:

--És az özvegye... a szép Ambrosia? A fügeárus furcsán mosolygott:

--A szép Ambrosia?... Ott lakik a túlsó utca végén, abban az erkélyes
házban...

Lullus Raymundus föllélegzett s megkönnyebbülten sietett arrafelé.

A boltozott kapunyílást szelíden koszorúzták a komló óriásira növekedett
fonadékai s az erkély egészen eltűnt a zöld indák között. Raymundus
lihegve sietett föl a lépcsőn s mámoros örömmel lökte be a nagyszoba
ajtaját.

Csodálkozva állt meg a küszöbön.

A szoba üres volt. Csak később vette észre, hogy az erkélyajtóhoz
állított karosszékben egy sárgásarcú, összetöpörödött, öreg asszony ül,
aki ijedten, bizalmatlanul nézett rá.

--Senora Ambrosia nincs itthon?--kérdezte kissé megzavarodva.

Az öreg asszony felemelkedett, szemében különös fény csillant föl, aztán
intett Raymundusnak, hogy lépjen közelebb. Erős reszketés fogta el s
alig hallhatóan susogta:

--Raymundus... nem ismersz? Én vagyok... Ambrosia...

Lullus Raymundus megtántorodott. Nem tudott szólni, csak kezét nyújtotta
előre, amelyben szikrázva villant meg a kristály-fiola.

Ambrosia keserűen mosolygott:

--A nagy elixirium... harminc év után?... Most akarsz halhatatlanná
tenni, így, öregen?... Későn van, Raymundus, ide nézz...

Letépte melléről a ruhát s Raymundus elszörnyedve látta testén a
rákbetegség gyilkos nyomait.

Ambrosia fölzokogott:

--Azt akarod, hogy ilyen nyomorúságban éljek--örökre? Kímélj, Raymundus
és szánakozz rajtam.

Lullus Raymundus öreg mellét is megrázta a fojtott zokogás.

Kezéből kihullott a kristály-fiola s hangos csattanással millió csillogó
porszemmé omlott szét a márványpadlón.

--Ambrosia,--nyögte leroskadva,--te szabad vagy. Beléphetsz fa mennyei
halhatatlanságba... de én itt maradok a földön-örökre... nem találkozunk
soha...



IV.


A többi megolvasható régi krónikákban. Lullus Raymundus Ambrosiai halála
után belépett a ferenciek rendjébe. De zaklatott szíve nem talált
nyugtot. Nemsokára elment Afrikába, hogy a mohamedánok közt terjessze az
evangéliumot. De hiába kereste a halált, bár többször rettenetesen
megkínozták a pogányok,--nem tudott meghalni.

Isten végre megkönyörült rajta s meghallgatta imádságát.

Egy éjjel a mohamedánok kihurcolták a város elé és megkövezték.
Keresztény utazók találtak rá másnap vérébe fagyva. Még élt. Magukkal
vitték hajójukra, amely útban volt Mallorca felé.

Mikor szülőföldje partjára tették, meghalt. Hamvai ott nyugszanak a
pálmai székesegyház oltára alatt.





ŐSZI HEGEDŰK


  Valakinek a Paradicsomban.
                        Poe.


Ilyenkor már csak Beleznay úr jár a Füvész-kertbe.

Beleznay úr, a művész, aki harminc évig énekelte Papagenot a pesti
dalszínházban, jóllehet, titokban fájva álmodott Tristan szerepéről. Ám
tapsok helyett így is learatta a csendes öregséget. Kecsegeorrú gombos
cipőben, derékba szabott szűk kabátban, magasra csavart fehér shawlja
fölött keményre vont állal s egérszürke kürtőkalapja alatt bánatos
gondolatokkal sétál minden délután az elárvult szilfasoron. Néha megáll
a repkénnyel futtatott, aranybetűs, rózsaszín márványoszlop mellett,
gondosan beretvált állát nádbotja csontgombjára támasztva vagy elnézve
hosszan papirszivarkájának füst-arabeszkjeit, amelyek olyanok, mint a
szultán irádeján a virágos betűk: érthetetlenek és haszontalanok. Máskor
elandalodva fordul be a kígyózó, keskeny útra, fejét féloldalt hajtja,
mintha láthatatlan zenészek hegedűinek taktusára lépegetne a rivalda
szélén.

A díszlet tökéletes.

A háttérfüggöny porcellános kékjét már elfutotta a November lehellete.
Jobbra ritkuló bokrok, szétnyíló legyezői fölött aranyló kadmiumfoltok,
mögöttük öreg vadgesztenye, harsanó indiai veresben. Odább álmatag
nyírfák krétás dereka, ólomfehérbe mártva, platánok tompa kékezüstje,
violába tévedt orgonával átszegetten, míg túlnan, a néhai tó
horpadásában, az elgurult ecset méregzöld csíkja tüzel a pázsiton. A
pálmák üresre fosztott köröndjét talán egy pointillistai-festő tarkázta
lehullott hárslevél millió pettyével. Csak a baloldali jegenyék
lombdárdáján komorlik föl az ég párás tükréig az umbra temetői setétje,
mint nehéz és fájó emlékezés egy drága halottra. Az üvegház:
gyöngyfényben úszó óriás koporsó s előtte a buxus illedelmesre nyírott,
négyszögbe zároló szalagja szinte úgy rémlik: fekete szegély a nyár
gyászjelentésén.

Beleznay úrhoz, aki elmúlott ifjúságát sétáltatja az alkonyodó kertben,
fölöttébb illik ez az Olgyay-színekbe hangolt szomorúság. Ö maga talán
legjobban érzi ezt s míg egyenesre húzott derékkal ballag a néma úton,
szívét befelé hulló könnyek esője veri.

Az árnyékkedvelő növények lejtője felől,--ahol titkon csókolódzó
szerelmesek bujnak meg minden tavaszon,--most gyenge szél kapatja
szárnyát. Meglibben a sárguló levelek pilleraja s a cserjés vesszőin
simán fektetik keresztbe vonóikat a titokzatos zenészek.

A nyitány megkezdődik.

Mélyhegedűk bánatos andantejával indul, hosszan, vontatottan a halk őszi
muzsika: Hallgasd csak, hallgasd a Vágyak énekét...

--Minden mozdulásod, szándékod és tetted ősi éltetője végokon: a vágy.
Mindig hiányát érzed valaminek, ami után kezed kinyújtsad, sohase vagy
egész, zárt és befejezett. Ha nevetsz, hiányzik a sírás lázas forrósága,
ha ölelsz: az epedés fájdalma, ha révbe érsz: a küzdés izgalma, örök
kettősségét sejted meg a világnak s örök tragikumát magadnak.

Beleznay úr elfúló mellel vigyázza az ősz hegedűversenyét. A lelke most
kinyitott ajtó s visszhangos zúgással árad be rajta a prestosoba lendülő
szonáta első tétele:

--Nincs, nincs soha egészen betelő vágyad. Ha a csók, a siker édességét
issza a szád, hol van kínzó gyönyöre az útnak, mely odáig vezetett?
Vágyódás és elért vágy, együtt, egyszerre kellene, kívánság és
beteljesülés, együtt, egyszerre lenne csak teljesség. De jaj, sohase
juthatsz el eddig. Ezért sajog betöltött álmod mélyén a csalódás
fanyarsága, mint színméz édességében a fulánk mérge. Boldog vagy, ha
virágos nyoszolyádba fekteted szerelmes párod, de a boldogság--amíg csak
álmodtál róla,--odavan, többé már nem adatuk meg néked. Ezért nincs,
nincs soha egészen betelő vágy, csak vágyakozás az elérhetetlen után.

Az új tétel tajtékos hullámai már vágtatnak, mint az elszabadult csikók,
lebegő sörénnyel. És viharos crescendóba zendül a megsokasodott hegedűk
vad zokogása:

--Mi után futsz hát? Amit elérhetsz, sohase teljesség. Amit elnyersz:
azért nem érdemes küzdeni, amiért érdemes: soha el nem nyered. Futsz
mégis, vergődsz és gyötrődöl, miért, miért? Magadat keresed talán a
szörnyű kört futván, de tegnapi vagy holnapi magad soha utól nem éred.
Nincsen és nem lesz soha beteljesülés.

Beleznay úr egy hársnak dőlve, elfehéredett arccal hallgatja a tomboló
furiosót, amely végre megcsendesedik a zárótétel ünnepi hömpölygésében:

--A te tragikumod mégis az Élet éltetője. Az egészen betelt vágy örök
megnyugvás lenne, maga a halál. Egy, egyetlenegy csók kellene csak, egy
szín, egy illat, egy hang és ki lenne merítve a világ gazdagsága.
Megszakadna az örök folytonosság, míg így minden csalódás új vágy magját
csiráztatja. Érzed az őszi kert terhes földszagában a jövő tavasz
ígéretét? S ha kevés ez a bölcsesség, ha hideg és nyugtalanító:
óvakodjál a teljesedéstől. Őrizd meg álomnak az álmot, vágynak a vágyat,
sóvárgásnak a sóvárgást. Hogy ne csalódjál: óvakodjál a beteljesüléstől.

Lassan, ahogy a sóhajtás hal meg, hallgatnak el az őszi hegedűk.
Beleznay úr még sokáig ott áll az öreg hárs törzséhez támaszkodva. Talán
Tristanra gondol, kinek aranyhímes palástja csak álmaiban lengett vállán
és egész bizonyosan Isoldéra, akit nem csókolt meg harminc év előtt a
májusi nászlugasban.

Azután...

Azután csengetnek az őr kis házikója mellett, mert már hat óra van és
hat órakor bezárják a Füvészkertet. Beleznay úr pedig elmegy haza s
lehajtja öreg fejét a boldogtalanság párnájára, amelybe áldott kezek
valamikor az illúzió kék virágát hímezték vigasztalásul.





ÖREG SINKA GYÖRGY


Élete hatvanadik nyarán--mint a többi parcellás-paraszt,--letette a
kapát s kiköltözött a péterszögi szőlőbe. Nem dolgozott többet, csak
pipált és szemlélődött, hallgatván a füvek növését s a jegenyésben
csörgő seregélyek lármáját. Nem unta el majd egy emberöltő hosszat.
Hetenkint egyszer--tisztát váltani--beballagott a messzi kúntorony alá,
a városba, ahol a fiai, unokái "tükörbül fésülködő" urak voltak. Nem
szerette őket, minthogy talán senkit sem szeretett igazán egész életében
Szekerka Palcsin, az öreg cseléden kívül, aki minden hónap elején
lenyírta ráncos álláról a havas szakáltarlót.

A nagyapja még szabadhajdú volt, aki akkor hagyta abba a marhahajtást,
mikor az első venyigét bujtatták a Nyilas homokjába. Annak a szigorú,
kemény erkölcsét őrizte kilencvenesztendős öreg Sinka György. Vasalt
csizmában járt, hosszú üstökét fésűbe szorította, a három nagy ünnepen
meggyónt és mindennap hét messző bort ivott.

--Aki száz évig ilyen bort iszik,--mondta esténkint, szaporábban
emelgetve a virágos cserépkorsót,--az sokáig él.

--Igazság,--bólogatott rá ilyenkor komolyan Szekerka Palcsi, míg
fölverte a venyigetűz lángját, hogy rózsaszínbe borult a gunyhó fehér
fala.

Különben kevésbeszédű, magánakvaló ember volt öreg Sinka György. Illett
nagyon a szomszédjaihoz, akik alkonyattájt átjöttek hozzá s hallgatva
ülték körül a tüzet. Csupa kivénült, ereskezű, szikárnyakú, deresfejű
paraszt, nem igen kapnak a szón, de maguk is nehezen adják.

Csak akkor támadt nagyobb mozgalom, ha valamely szőlők közt tévelygő
kuvasz akadt fenn a Szekerka Palcsitól eszközölt kutyafogóban. Ilyenkor
többször járt körül a mázas cserépkorsó s egy-egy kifakadás is
elhangzott:

--Affene a rusnya férgit!

Mintha csak torát ülték volna a szegény állatnak. Szekerka Palcsi sűrűn
fordult az üres korsóval s szította a hamar hamvadó parazsat. Olykor
hajnalig is fönnmaradtak a zordon, vén ivók, mint ükeik hajdan az
áldozati tűz körül, köszöntve a lángoló napot.

Öreg Sinka György bírta az áldomást.

Pár esztendő óta ugyan mintha kissé megroggyant volna, de azért, ha
megmozdult a vére a szőlő levétől, még rácsapott tenyerével a
csizmaszárra, sőt a szüreti tüzet is átugrotta, hogy lobogó gatyáját nem
is simította a láng.

Ez az utolsó szüret aztán különösen emlékezetes maradt a Nyilasban.

Öreg Sinka György fiai, unokái, de a dédek is, teljes számban gyűltek
egybe vacsora után a tűz körül. Szekerka Palcsi a gunyhó küszöbén ült s
harmonikázott, tempósan, öregesen. Öreg Sinka György most se beszélt
sokat, csak ivott s a nóta irányában ingatta a fejét.

Egyszer aztán felugrott s magosat rikoltva, nagyot dobbantott. Táncolni
kezdett, feje fölé emelve a virágos korsót. Vadul, szilajon ropta, akár
hatvan esztendő előtt.

--Melyik lábom jár jobban hé?!--kiáltott a nagy vígságba esett apró
népre.

--A szélső, nagyapám,--kacagtak az unokák.

--Hejnye, ebatta fattya, iszen mind a kettő szélső,--káromkodott
mérgesen. De azért csak járta, hiába kérlelték a fiai, nem hagyta abba,
míg ki nem dőlt.

Úgy kellett betámogatni a gunyhóba, ahol horkolva aludt el a földre
vetett subán.

Másnap reggel aztán öreg Sinka György nem ébredt fel. Elszállott lelke,
mintha ott komorlott volna a szedett venyigésből fölpárázó ködben, az
ólmos őszi felhők alatt.





ÖRDÖGSZEKÉR


Mikor ilyen keskeny a hold karéja, mindig eszembe jut találkozásom az
ördögszekérrel.

Felejthetetlen nyáréjszaka volt.

A vonat nagyokat kattogva húzott át a váltókon s érezhetőleg lassította
futását. A huszonkettes őrház zöld lámpája csendesen siklott el a
félhomályos fülke ablaka előtt.

--Végállomás!--kiáltotta egy mély, rekedt hang s a kocsisor zökkenve
állott meg.

Kiszálltunk.

Tizenegy óra lehetett. A félemeletes falusi állomás nehéz tömege
köröskörül egybeolvadt az éjszaka feketeségével. Csak a kijárat fölött
himbálódzó lámpa álmos fényében villant elő itt-ott egy piros téglasor.
A szemafórjelző hosszan, egyhangúan csilingelt s a mező felől tücskök
muzsikáját hozta felénk a júliusi éjszaka langyos szellője.

A vonat dohogva indult a gépház felé.

Skubinyák, a jegyszedő dörmögve ment le a töltés szélén.

Egyedül maradtunk.

--Menjünk, nagyon fáradt vagyok,--mondta Leontin s belekapaszkodott a
karomba.

De mikor kiértünk az állomás mögé, meghökkenve álltunk meg.

A kocsi nem volt sehol sem.

--Istenem, apáék megint elfeledkeztek rólunk,--mondta Leontin panaszosam
s én is bosszankodva bámultam az országút szürke sávját, amely alig pár
lépésnyire látszott csak előttünk.

--Jó egy órába telik, míg hazaérünk,--mondtam inkább magamnak, mint
Leontinnak, aki tanácstalanul tekintgetett körül.--Hiába, a kocsi most
már úgysem jön, legjobb lesz, ha nekiindulunk.

Sűrű, meleg, bársonyos homály borult mindenre.

Az útszéli jegenyék alig váltak el az ég sötétjétől. Szorongató, vaksi
homály terpeszkedett kétoldalt s alig húsz lépésre előttünk is
keresztülfeküdt az úton. Néha szinte úgy tűnt fel, mintha élne s
gyűrűzve, lomhán kúszna, csúszkálna körülöttünk.

Éreztem, hogy a húgomnak remeg a karja.

Az országút nyílegyenesen húzódott a falu felé, de néhol lejtett, majd
ismét erősen kaptatóra vált.

Egyszerre, mintha világosodni kezdett volna. A nagy kőhíd vastag
korlátjai kiváltak a homályból, az országút fakó szalagja hosszabbra
nyúlott s a sötét jegenyék sziluettjei élesebben rajzolódtak rá a
nyugati égre.

Messze, a temető mögött, a hold keskeny, halvány sarlója bátortalanul
szállt fölfelé.

Leontin beszélni kezdett, halkan, erőltetetten, de mégis majdnem
vidáman, mint azok az emberek, akik fölül valami rettenetes, nyomasztó
érzés múlott el s ami után nem lehet tovább bírni a hallgatást.

Hirtelen megakadt.

Fojtott, tompa zúgás vágta ketté a csendet. Egyre erősödő, berregő hang
verte fel az éjszakát. Hátunk mögött két-háromszáz méternyire két
óriási, fehér szem villogott a sötétben.

--Automobil,--rezzent meg Leontin s ijedten rántott az út széle felé.

--Várjuk meg, míg elmegy,--mondtam kelletlenül s félrehúzódtunk, egy
kőrakás mellé.

De az automobil nem közeledett. Úgy látszott, mintha egy helyben állana
s félelmesen búgott. Néha felhorkant s utána még rettenetesebb
berregésbe kezdett. Két lámpa-szeme mereven, furcsán villogott, mintha
egyenesen ránk nézne.

--Eh, menjünk,--szóltam türelmetlenül,--majd kitér, ha...

És már indultunk is tovább.

Ismét felhangzott a gép vésztjósló bőgése s a két éhes, csillogó szem
nagyobbnak tűnt föl előttem, amint visszanéztem.

Az automobil lassan közeledett.

Megdöbbenve álltunk meg.

A gép is megállt.

Egy pillanatra rettenetes csend lett.

A szám széle fázósan reszketett s valami oktalan félelemtől megriadva
meredtem bele a nagy, kerek tűzszemekbe.

Azok fenyegetően, hideg mozdulatlansággal ragyogtak vissza.

--Mi ez?--kérdezte a húgom megborzadva. Egész testében reszketett és
rettenetesen sápadt volt. Nem tudtam válaszolni. Aztán egyszerre erősen
magamhoz rántottam és szinte rohanva vittem magammal. Egy kaptatóhoz
értünk. Zihálva, elfulladva, száraz torokkal kapkodva lélegzet után,
siettünk előre. A szemünk kitágult s verejtékező homlokkal, hangosan
dobogó szívvel iramodtunk el a szikár jegenyék mellett.

A hold már feljebb hágott, csak a kőrakások és a fák tövében gyűlt össze
egyre sűrűbb és hosszabb foltokban a feketeség. Elakadva gázoltunk a
süppedő, mély porban előre. Halálosan kifáradva értük el a lankás
tetejét.

Visszanéztünk.

Mélyen lenn, a homályban, égett a két parázsszem, de már nem volt benne
semmi borzalmas. Fellélegzettünk s nyugodtan, lépésben indultunk lefelé
a hosszú lejtőn. Szólni nem tudott egyikünk sem. A Sirató mellé értünk.
A zizegő sás feje koppanva ütődött össze a gyenge, simogató szélben. A
falu felől szakadozott tülökszó hangzott. A toronyőr féltizenkettőt
jelzett.

Már csak félórai út odáig.

Csendes és nyugodt volt minden. Az automobil elmaradt. A szörnyű szempár
nem látszott.

Egyszerre rettenetes bődülés harsant fel szinte a fejünk fölött.

A két óriásira megnőtt, kegyetlenül villogó szem a dombtetőről gúnyosan
hunyorított utánunk. Ugató, hörgő üvöltés szakadozott föl a szörnyeteg
torkából s mi csüggedten, halálra gyötrötten hajtottuk le a fejünket.
Megadtuk magunkat és fásultan, megalázva siettünk tovább. Tovább, egyre
tovább.

Most már ő parancsolt, nem lehetett elmenekülni előle. Űzött, hajtott
maga előtt és mi megrogyó térddel, kábultan vonszoltuk magunkat.

--Át kellene vágni a mezőn,--gondoltam és mentünk tovább az úton, az
ismeretlen rém előtt, amerre ő akarta.

Néha futottunk.

Kövek gurultak szét a lábaink alatt. Majd megálltunk és szembenéztünk a
kísértettel. Néha elmaradt s csak távoli, rohanó dübörgése hallatszott.
Aztán megint utánunk jött és mi legyőzve, agyonhajszolva, tehetetlenül
vánszorogtunk tovább, előre.

Már nem tudtunk visszafordulni sem. Csak mentünk, rohantunk,
menekültünk.

Végre feltűnt a falu.

A fák fekete foltjai közül fehéren ütköztek ki a házak s a torony magas
sudara, amelynek élén, mint egy megakadt, villódzó selyemfonál,
ragyogott a fogyó hold sápadt fénye. A sűrű akáctömegből kicsillant a
nyaraló ablaksora. A terrasz széles ernyője alatt lámpák égtek s
rószaszín fényük átverődött a világos vászonfalon.

--Még fönn vannak,--gondoltuk egyszerre megkönnyebbülten és megálltunk.

Hátrafordultunk.

A homályt és csendet nem zavarta semmi. Messziről a tücskök monoton
cirpelése hallatszott, úgy, mintha álomban hallanánk.

Az automobil eltűnt.

Kimerülten vánszorogtunk haza. A terrasz lépcsőjén alig bírtunk
felmenni. Vendégek ültek a nagy kerti asztal mellett s mindnyájan
meglepődve bámultak ránk. Sápadtan, szótlanul álltunk ott a vakító
lámpafényben.

Hirtelen hosszú, elnyújtott, rekedt üvöltés hangzott az országút felől.
S a kivilágított terrasz előtt, mint valami elszabadult szörnyeteg,
nagyokat ugorva, bömbölve rohant el egy óriási, vörös automobil.

Nem ült rajta senki.





STRATFORDI HAJNAL


Az ólomkarikás ablakok kitárva álltak s a langyos tavaszi éjszaka
beáradt a szobába, ahol még érzett Jonson Benjámin úr pipájának
kesernyés füstszaga. A lombosodó fák mögött, a kert alján álmodozva
villant meg az Avon gyöngyházszín tükre.

A hajdani keztyüs fia tíz óra tájt felvette a haldoklók szentségét s
most lázas homlokkal feküdt a mennyezetes ágyban. Szürkülő, gyér haja
csapzottan folyta körül duzzadt arcát. Szaggatottan, nehezen lélegzett.
Mégis, leeresztett szemhéjai alól, olykor mintha tréfásan pillantott
volna Ward Jánosra, a stratfordi papra, aki merev mozdulatlansággal ült
ágya mellett az egyeneslábú széken.

Csend volt, csak Charlecot vadasa felől hallatszott néha egy-egy rövid
füttyentés: őz-suta adta a vészjelt.

Anna asszony, aki a szoba túlsó, homályos sarkában gunnyasztott,
öregesen csoszogva lépett az asztalhoz s megigazította a lámpa
olajospapir ernyőjét. Aztán aggodalmas arccal tekintett az ágy felé.

--William,--kérdezte félénken,--hogy vagy?

A beteg nem felelt.

--A bor árthatott meg neki,--fordult suttogva a lelkészhez,--nagyon
sokat ittak, egész délután. Drayton úrral együtt. Az a bolondos Ben
Jonson pedig éppenséggel elázott.

Ward János komoly arccal, rosszalóan bólogatott:

--Persze. A régi barátság, a viszontlátás örömére.

A beteg hirtelen megszólalt:

--Eredj pihenni, Anna. Ne aggódj értem, jól vagyok.

Az öreg asszony kissé megrettenve, némán intett s sietve tűnt el a
nyikorgó ajtó mögött.

A megnövekedett csendben a toronyóra éles zendüléssel ütötte el a
hármat. Az éjszaka hűvösebb lett.

William egyszerre felkönyökölt a süppedő párnára s jobbjával az ablakok
felé mutatott. Lihegve, izgatottan kiáltott a papra:

--Küldd ki őket, János. Nem akarom, hogy itt legyenek. Hátha bejön a
leányom s meglátja... Nézd, ott a függöny árnyékában lapul a fehérképű
dán, mellette az a két sunyipofájú fickó: Bardolph és Pistol, a
szerecsen, meg Richárd, a sátán... Nem akarom látni őket...

Ward János összeborzongott, de a beteg most már megnyugodva folytatta:

--Úgy, köszönöm, János. Mind elmentek. De hallga... Mintha az a bortömlő
énekelne itt valahol a ház körül. Istenemre, ez Sir John Falstaff! Nem
hallod: "Gallért, gyöngyöt, kalárist..."

A lelkész gyöngéden hajolt hozzá:

--Semmi, William. Szél zúg a fák közt.

A beteg elmosolyodott s titokzatosan mondta:

--Igen, a szél, de a lombok közt Puck és Ariel nevet.

Feje visszahanyatlott a párnára. A csend szinte átharsogott a szobán. A
pap szája némán mozgott az ima szavaira.

A beteg újra megmozdult.

--János,--kezdte alig hallhatóan,--ez mind bolondság, szót se érdemel.
Londonban... Blakfriarsban csak komédia volt, álarcos játék. Most vagyok
igazán: én--és ez a valóság. Enyém a legszebb, legnagyobb ház
Stratfordban. Három házam van és százhét hold földem, itt, ahol
harmincegy év előtt Thomas Lucy, a békebiró megvesszőztetett...
Zsuzsannának és Juditnak nem megvetendő örökséget hagyok, neked és
barátaimnak egy-egy gyűrűt, hogy emlékezzetek reám. Az ég igazságos volt
hozzám... magam ültethettem kertem fáit... ezüst kehelyből ittam a magam
borát... mit kívánhatnék még?... Boldog vagyok, János, boldog.

Ward János kenetteljes szigorúsággal válaszolt:

--Az Úr megalázza kevélységedet, testvérem.

De William úr ezt már nem hallotta. Arcán mozdulatlanná hidegült a
mosolygás, a lélegzet fönnakadt nyitott ajkán.

Kinn, a keleti égen violás felhők úsztak s messze, a város szélén egy
kakas, "a reggel harsonája, metsző hegyes torkával fölveré a Napnak
istenét".

Ára 12 korona.

646-647. SZ. 1037











BALÁZS BÉLA

TÖRTÉNET A LÓGODY-UTCÁRÓL, A TAVASZRÓL, A HALÁLRÓL ÉS A MESSZESÉGRŐL

[Illustration:]

BUDAPEST ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMD. RÉSZVÉNYT. KIADASA

Költeni annyi, mint itélőszéket tartani önmagunk fölött. (IBSEN)

A szerző minden jogot fentart magának, a forditás jogát is


Volt Budán a vár oldalában egy meredek, nagy rendetlen telek. A
Lógody-utcától fel a Lovas-utig. Az idősebb Novoszád Ferenc birtoka
volt. Hanem ő már csak a fent levő kis korcsmát tartotta meg a
hozzávaló kétszobás lakással. Ott mérte az uj móri bort három asztal
vendégének. (Inkább csak a szomszédság járt oda). Lent is volt két kis
ház, a Lógody-utcai kaputól jobbra meg balra, melyek szűk és különös
formájú sikátort alkottak az alsó udvarban. Két-két szoba konyha
mindegyikben, Azokat a gyermekeinek adta jussba már régen. Az egyikben
a lánya lakott férjével és két gyermekével. (A férje, Jung János,
irnok volt fent a várban.) A másik házban ifjabb Novoszád Ferenc
lakott. Ő foltozó varga volt. Kissé félkegyelmű lévén ezt a
mesterséget is alig tudta megtanulni. Hanem a felesége mosni és
takaritani járt és igy--gyerek nélkül--csak megtudtak élni. Az egyik
szobát kiadták tizennyolc forintért. Egy fiatalember lakott benne.
Valami festő féle.

Igy hát csendesen éltek és nem is volt más zavar, minthogy a
szobaurhoz néha mindenféle furcsa fiatalemberek és lányok jöttek. Az
alagút felől jöttek Pestről késő vacsora után nagy lármával, és
hajnalig is fent voltak és zongoráztak. Aztán az, hogy a Jungék fia
egy félév óta feküdt már száraz betegségben és Rosenzweig orvos azt
mondta, hogy nem is fog többet felkelni. És még bajt okozott a tavaszi
viz, mert kimosta a felső lépcsőt a kőboltiv alatt. (Az öreg Novoszád
azt mondta, hogy száz év előtt ott pince volt, mely a régi várhoz
tartozott és hogy ott egy alagútnak kell lenni.)

Egyszer vasárnap vacsora után kint ültek az udvarban. A szomszédból is
átjött a fiatal házaspár. Egy sváb napszámos a feleségével. Egyforma
keményített kék kötőkben álltak vállal összetámaszkodva.

Egyszer azt mondta ifjabb Novoszádné:

--Hát már május hónap van.

--Miért gondolja Zelma néni?--kérdezte a szobaúr, aki a maga ajtaja
küszöbén ült törökösen.

--Mert a hold alatt olyan szép világoskék bárányfelhők vannak. Tessék
nézni. Ha a hold alatt ilyen szép bárányfelhők vannak, akkor május
hónap van.

--Akkor van május, mikor a kalendárium irja.--Szólt bele
Jungné.--Hamarabb kiolvashatja onnan, aki tud.

Zelma néni nem tudott olvasni. De Jungné a sok nyomorúság miatt volt
olyan és ezért nem vette zokon senki. Ő most is csak az ajtóig jött
ki, mert odabent a férje is betegen feküdt.

--Semmi az, amit a kalendárium ir--mondta a szobaúr. Felállt és tiz
ujjával fésülte hosszú, borzas haját és nézte a holdat.--Semmi az,
amit a kalendárium ir. Mikor áprilist irt, olyan köd és hideg volt,
hogy az október sem mindig olyan. Tizenkét táncos az, aki nem megy
mindig rendesen egysorban. Január van mondják, az emberek: szánkáznak
és korcsolyáznak. De egyszerre csak egy fényt tükröz egy ablak. Mi
volt az? Egy júliusi alkony szaladt keresztül. És többen is vannak,
mint tizenketten. Csak a többinek nincs neve. Például mi az, mikor
hóolvadáskor olyan bágyadt, puha az erdő, mint nagy nyárban és még
fénye sincs? A többi névtelen. De ma este majus van.

Jungné vállat vont és hirtelen fordulással bement a lakásba.

--Hát persze--mondta Zelma néni szégyenkező hangon, mert ő sem értette
ezt a beszédet.--Hát persze. Van mindenféle.

Akkor fönt a bosnyák kaszárnyában megszólalt a takarodó. Csendesen
hallgatták.

--Jól fújja--mondta ifjabb Novoszád Ferenc és nevetett utána. Mindig
nevetett utána, ha valamit mondott.

--Most már meleg van--szólt vissza a felesége--holnaptól kezdve
idekint is dolgozhatsz az udvaron. Legalább kilehet takarítani már a
szobát.

--Igazán--kiáltott fel a szobaúr--az enyimet is, Zelma néni. Én is
idekint fogok dolgozni.

--Ki lehet hozni a Kálmán ágyát is,--folytatta Novoszádné.--Mért ne
legyen szegény még egy kicsit jó levegőn. Hát nem igaz?

Igy beszéltek. Aztán a szép fiatal házaspár elköszönt. Eddig is csak
ugy szótlanul álltak, vállal összetámaszkodva. Zelma néni is fölállt a
sámliról.

--No Franci--mondta--menj fel az öreghez. Kapsz egy kis bort. Vigyázz
majd a lépcsőn, ha lejössz.

Mikor ifj. Novoszád Ferenc már a boros pince fölött a kert keritésébe
kapaszkodva haladt fölfelé, akkor Zelma néni egy tányéron tésztát
hozott ki.

--Géza úr--mondta--hoztam egy kis vacsorát. Tessék megkóstolni. Ugy se
tetszett máma vacsorázni.

--De nem is akartam Zelma néni.

--Csak tessék. Ugy is sokat csináltam. Minek egyen meg mindent a
férjem? Eleget esznek-isznak ők odafent Novoszádéknál. Hát nem igaz?

--Megtöltötte a lámpámat, Zelma néni?

--Nem töltöttem. Hogy máma korán feküdjön le, mert az éjjel későn
tetszett megint haza jönni.

--Igaza van. Kár, kár, hogy aludni is kell. Pedig hát mi különbség
van? Nincs fal a nappal és az éjszaka között.

--Csak tessék lefeküdni.

Igy beszéltek. Hanem a szobaur még sokáig állt az udvarban az ajtóhoz
támaszkodva és nézte, hogy a holdfényben ragyogó meszelt falak miképen
dobnak egymásra nagy, görbe, fekete háromszögeket és sokszögeket,
kusza vonallal vágva ablakot, ereszt, kéményt, néma és mozdulatlan
harcban. És nézte fent a kertet, melyben vad és gondozatlan bokrok
feketedtek valami idegen növényzetté és a fehéren csillogó kerités
rácsa közül kiömlöttek mélyen lehimbálva a pince kőfalán. Mint egy
fehér kéz ujjai közül, amit már nem bir fogni. Odafent pedig az öreg
Novoszád kis korcsmája világitott pirosan, mint valami őrtorony és
messzire ellátszott a vérmező felett.

--Hát már május hónap van--mondta hangosan.

Másnap reggel nagy rendezkedés volt az udvarban. Ifjabb Novoszád
Ferenc már hat órakor kihozta az alacsony suszter-asztalt az ajtó elé
és izgatott gonddal minden egyebet is, amire nem is volt szükség.
Kilenc órakor, mikor a szobaur melléje telepedett a festőállvánnyal,
vásznakkal és festékes ládával, ő még mindig az asztallal
foglalkozott, hogy biztosan álljon az udvar gömbölyü kövein. Később
délelőtt, mikor már melegebb volt, kihozták Jung Kálmánt. Mindenki
segitett az ágyát vinni, csak Jungné ment vissza a szobába sirni.
Odakint jobban látszott, hogy milyen sovány és vértelen. Pedig már
tizenhét éves szép fiu volt és sok pénzt költöttek rá. A nagy pincefal
mellé tették, ahol a kert bokrai hajoltak föléje. Kecskerágó, bodza és
vadszőlő. De cseresznyefa, barackfa és almafa is állott fölötte.
Bimbóztak épen és még keresztül látszott az ég. Mikor mindenki
visszaült már a helyére, Novoszádné körül-körül nézett mosolyogva:

--Hát szépen elférünk mindnyájan--mondta.--Kieresztem már a libát is.
Miért guggoljon szegény mindig a ketrecben? Hát nem igaz? Ő is elfér
még.

A szép, nagy liba, melyet két hét előtt vásárolt, hogy felhizlalja,
óvatos, paskoló lépésekkel próbálkozott előre. Végre felfogván szabad
mivoltát, hirtelen égnek nyújtotta nyakát, felágaskodott és gágogni
kezdett, szárnyával csapkodván. Ifj. Novoszádné kihozott egy tál
kukoricát számára. Akkor délelőtt sem ifjabb Novoszád Ferenc, sem a
szobaur nem dolgoztak semmit, mert délig mindig kukoricát dobáltak a
libának. A szobaur elnevezte Lenkének.

Azután több napig igy éltek és nem volt semmi zavar. Minden reggel
kijött ifj. Novoszád Ferenc a rossz cipőkkel és a csirizzel. Később
pedig kijött a szobaur a festőállvánnyal, ecsetekkel és odaült
melléje. Szemben a pince magas kőfala mellett Jung Kálmán feküdt
csendesen és mozdulatlanul. Az ágy fejénél kissé hátrább volt egy
szék, melyen vagy az anyja ült, vagy a tizenhatéves huga, a Róza, vagy
más. Azért volt a szék kissé hátrább, hogy Kálmán ne láthassa, ha az
ember sirt. Hát Kálmán csak maga elé nézett borzasztó nagy szemeivel.
Leginkább azt nézte, hogy ifjabb Novoszád Ferenc meg a szobaur hogy
játszanak a Lenkével. Dobáltak neki kukoricát és tanitották.--Délfelé
gyakran mondta a szobaur:

--A fene egye meg ezt a Lenkét. No, Novoszád ur már megint nem
dolgoztunk semmit.

--Majd haragszanak a kuntschaftok. He-he-he.

Az enyéim nem--felelte a szobaur és komoly lett és a vászon elé ült.

Jung Kálmán csak feküdt és nézte a nagy kőfalat. Megszámlálta a
köveket fel a kertig, a fákat, amik a kertből kihajoltak és az S alakú
vékony ágakat, melyek majdnem az ágyáig lógtak le. Ha meglengette őket
kicsit a szél, akkor ruganyos, finom levélujjaik végigkapirgáltak a
falon. Olyankor Kálmán összerázkódott. A huga ijedten neszelt fel,
pedig ő csak azt gondolta, hogy talán a tavasznak vannak ilyen finom,
zöld, puha ujjai, melyekkel most szertemászik és érezte a sarkától a
hátgerincén a hajáig. A kövek közt néha vékony gyíkok villantak.
Délfelé erősen rásütött a lépcsőre a nap és csupa szép kvarcok
gyulladtak ki, mint a kis gyertyák. Ezeket nézte Jung Kálmán. És május
hónap volt.

Egyszer, egy péntek délután, mindnyájan együtt voltak az udvarban.
Csendesen dolgoztak. A szobaur nem fütyörészett és ifjabb Novoszád
Ferenc vigyázott, hogy ne csattanjon nagyot a kalapács. Mert a Lenke
aludt. Éppen kettőjük között, a Novoszádék ajtaja előtt. Hat órakor
hazajött Zelma néni a ruhakihordásról. Egyenesen Kálmánhoz ment és azt
mondta:

--Nesze egy könyv. Nagyon szép képek vannak benne. Nézegesd csak,
akkor nem fogsz unatkozni.

--Mi az?--Honnan hozta?

--A Kerner uraságtól. Egy széken volt. Nekik ugy is annyi van, hogy ez
az egy meg se látszik. Hát nem igaz?

--Biztos igaz,--mondta a szobaur.--De jobb azt elvinni, ami a polcon
áll rendben, mint amelyik a széken hever vagy a földön.

--Miért?

--Jobb azt elvinni. Mert az ember gyakran jobban szereti amit ugy
eldobál.

--Hát van mindenféle--mondta Novoszádné.--Aztán Géza ur is olvassa
el.--Mikor jöttem, egy nagy automobil fordult be az apácáknál a
Lógody-utcába. Már hallatszik is, hogy pöfög.

--Egy automobil, egy automobil.

Mindenki az ajtóhoz szaladt és a szomszédban is mind kinéztek.

--Kihez megy?... Csak az lehet, hogy eltévedt,--vélték.--Lassan megy,
mert a kocsis nézi a számokat.--Milyen nagy.--Ez biztosan egy grófé a
várból.--Ennek minden kereke száz forintba kerül.

Igy beszéltek. Hanem a szobaur visszajött és fésülgette az ujjaival a
haját, aztán a kezébe vette a palettát, de nem ült le a vászon elé.

--Mit szaladgálsz Lenke, mint a bolond--mondta a felijedt libának.
Alhatunk nyugodtan.

Aztán az automobil elment a ház előtt és a szobaur is lassan leült. De
egyszer csak szaladva jön be Róza és utána ifjabb Novoszád Ferenc.

--Az automobil visszajön. Ide fog jönni. Idejön.

Róza elsápadt és ifj. Novoszád Ferenc reszketett és dadogott.

Akkor egy magas, szép nő jött be az udvarba. Tiszta selyem ruha volt
rajta. Telistele drága csipkékkel. Könyökig érő keztyüi voltak és
lobogó tollak nagy kalapján.

--Kérem szépen--kérdezte a hölgy.--Itt lakik Dési Géza festő?

--Ne-e-em--dadogta ifj. Novoszád Ferenc. Hanem a hölgy épen jobbra
nézett a szobaur felé, aki mozdulatlanul állt. Akkor kitárta karját és
felkiáltott:

--Géza!--Szervusz Géza!

--Szervusz Alice--mondta a szobaur és földhöz vágta a palettát és az
ecseteket. A paletta egészen összetört és két ecset is. Aztán fogták
egymás kezét és a hölgy azt mondta:

--Géza.--Hát itt vagyok. Milyen nagyon-nagyon szép itt. Miért is megy
az ember el Parisba, Olaszországba? Itt festesz az udvaron? És ez
mindig ilyen? Ezek a bokrok, ezek a fantasztikus falak és lépcsők?...
Oh be nagyon szép. Én is idejövök. Jó? Én is itt akarok festeni.
Szabad?

A hölgy olyan nagyon gyorsan beszélt, hogy ifjabb Novoszád Ferenc nem
tudott felelni. Hanem Zelma néni már ott volt és azt mondta:

--Kezét csókolom. Csak tessék, amit tetszik. Van hely még kezét
csókolom.--És a hölgy kezei után kapkodott.

--Nem szabad néni, nem szabad--mondta a hölgy.--Maga Zelma néni,
ugy-e? Adjon szépen kezet. Igy. Istenem be szép, be nagyon szép itt
maguknál.

--Hát igen, kezét csókolom. Itt jó levegő van.

--És itt dolgozik a suszter ur is? És ott valaki beteg?

--A sógornőm fia, kérem--felelte Zelma néni.--Csak kihoztuk a jó
levegőre, mert már ugy is meg fog halni.

--Nem akarsz bejönni Alice az odúmba?--kérdezte akkor a szobaur
csendesen.

Hát bementek a szobába és leültek az asztalhoz, az ablak elé és sokáig
nem szóltak.

--Hát itt is lehet nálad lenni, nem csak Parisban.--Mondta később a
hölgy.--Milyen jó az ilyet kipróbálni.--Mért van az a vastag
krétavonal a padlón?

--Ez a fal--mondta a szobaur.--Itt van a műterem a vonalig és azontúl
van a lakás. Zelma néninek, ha takarit, ide kell tennie a vásznakat,
oda pedig a kottákat a pianinóra és ami még a lakáshoz tartozik.

--Te igaz, hogy az a fiu meg fog halni?

--Nézd mit látni az ablakomból. Ellátni a vérmező fölött a budai
hegyekne. Itt a Svábhegy, meg a Jánoshegy. Ott meg a Hármas-határ. Ott
a kis Svábhegy mögött megy le a nap. Este pedig nem lehet tudni melyik
a felhő, melyik a hegy. Azért aztán minden felhő. A Lógody-utca is.
Olyankor az ember ül és azt hiszi, hogy egy kis szél kellene csak,
hogy mindezt elfujja és akkor megint a Mont-Parnasson van.

Akkor a hölgy megfogta a szobaur kezét és kék szemei megsötétedtek.
Aztán igy hallgattak sokáig.

--Hát mit csinálnak a fiuk a Lucien Simon iskolájában?--kérdezte
később a szobaur.

--Már majdnem mind elment, Szécsi Pista Olaszországba utazott. Harald
Svendsen meg haza. Roppant fejlődött az a fiu. Nem hinnéd. Nelli
összeállt megint valami brüsszeli gyárossal. A többivel nem tudom mi
van.

--El muszáj menni az öregtől. Mert festeni lehet tőle tanulni, de
komponálni nem. Különben azt senkitől sem lehet tanulni. De az ember
mégis elmegy.

--Ugye? Ugye?--Az ember azt mondja, itt nem lehet boldognak lenni.
Ugyan biztosan tudja, hogy sehol sem lehet. Azért mégis elmegy.

--Akarsz itt festeni az udvarban?--Jó hely. Van egy libánk is, melyet
tanítunk ifjabb Novoszád Ferenccel.

--Persze, hogy idejövök. Ide, ide. Milyen nagyszerű, hogy te magaddal
hordod a te bolondos környékedett a legjózanabb helyre is, mint a
csiga a házát. Hej, Géza élni, élni, élni kellene. De nem máshol,
hanem otthon. Mert ha az ember máshol él, az olyan, mintha csak
álmodna. Sohasem olyan valóságos mint otthon. Tulajdonképen csak ezért
jöttem haza. Csak ezért.

--Nem fog itthon nyakadba ülni a nagyúri, gazdag familiád és a
társaság?

--Fütyülök rájuk. Ugy is levették már a kezüket rólam.--Főzz teát
Géza, aztán mutasd meg mit dolgoztál.

--Jungéknál vendégek voltak és odakölcsönöztem a csészéimet. De lehet
a lábosból enni kanállal.

Igy beszéltek. Aztán a szobaur teát főzött a lábasban és két kanalat
hozott. És mikor a teát megitták, előhuzta a kész képeket a zongora
mögül és azokról beszéltek. Aztán visszaültek az asztalhoz és sokáig
hallgatva bámultak egymásra.

--Furcsa, hogy te itt vagy.--Mondta később a szobaur.

--Mért?

--Mert több mint egy esztendeje, hogy nem láttuk egymást és furcsa,
hogy valaki máshol is lehet, mint ahol az ember megismerte. Mintha
kivágnám egy németalföldi szobából a figurákat és egy olasz tájképbe
raknám. Te nekem egy vászonra voltál festve Párissal.

--Igen.--Mondta a hölgy elgondolkodva.--Te is nekem. De én ugy vagyok,
hogy nem tudom kivágni az embert a tájképből, melyben megláttam. Rajta
marad és magával viszi. Igazán Géza: én itt körülötted ugy érzem
Párist, de ugy, hogy soha Párisban ugy nem éreztem.--Sajátságos.--A
legmesszibb dolgok olyan egymás mellett vannak.

--És egymásra tükröznek.--Tudod Alice hogy van az?

--Hogy?

--Páris egy szin, meg Umbria is, meg Buda is. Ezeket aztán keverni
lehet a lélekben, mint a festékeket, Igy van ez.

Akkor már esteledett és egyszer hallatszott az automobil pöfögése.
Messziről hallatszott már, mert a Lógody-utca nagyon csendes. A hölgy
felállt.

--Itt a motor--mondta.--Mennem kell már. Nem akarok mindjárt első
héten összeveszni a familiával.

--Hát holnap eljössz?

--El, el. Hiszen úgyis csak júniusig maradok Pesten. Holnap és
holnapután és mindig.--Ugyan ez szomorú pótkávé. Ne haragudj Gézám.
Kár, hogy nem vagyok szerelmes beléd. Egyszer van az embernek ilyen jó
pajtása.

--Isten tudja jó pajtások volnánk-e akkor?

--Mond Géza: Mikor leszek én már végre igazán szerelmes? Ha tudnád
mennyire, mennyire szeretnék. Akkor kimentek az udvarra. Hanem alig
tudtak tovább haladni, oly sok ember volt ott, hogy lássa a hölgyet,
aki a szobaurhoz jött automobilon.

Átjöttek a szomszédok mind és lejött idősebb Novoszád Ferenc a
korcsmából és valamennyi vendég is lejött. Mindenki levette a kalapját
és köszönt.

--Oda mehetek a beteghez?--kérdezte a hölgy Zelma nénitől.

--Tessék, csak tessék kérem--felelte Zelma néni izgatottan, lelkesen
és félrelökdösött mindenkit az útból.--Tessék itt van egy szék, ha
tetszik leülni.

--Hogy érzi magát?--kérdezte a hölgy halkan Jung Kálmántól és
elpirult, mert az egész udvarban mindenki hallgatott. Aztán lesütötte
a szemét, mert Jung Kálmán nem felelt, csak sápadtan kitágult
szemekkel bámult az arcába.

--Néha fáradt, tetszik tudni--szólt közbe Zelma néni.--Akkor már nem
tud beszélni.

--Hiszen majd felgyógyul nemsokára. Nem fázik a nyaka? Hűvösödik már.
Takarjuk be. Igy. Jó?

Jung Kálmán szája megrándult, de nem tudott szólni. Akkor a hölgy
hirtelen elfordult.

--Isten velük--mondta és gyorsan kiment az udvarból. A selyem ruha
suhogott a köveken és a kalapja kék tollai beleütődtek az alacsony
szemöldökfába. Jung Kálmán utána forditotta a fejét.

Odakint azt mondta a hölgy a szobaurnak:--Jár hozzá tisztességes
orvos? Holnap elküldöm az enyimet.

--A szénatérig gyalog sétáltak és később azt mondta a hölgy:--Milyen
borzasztó szemei vannak ennek a fiúnak. Így még sohase nézett senkise
rám. Nem fogok aludni tudni az éjjel.

Mig a szobaur visszajött, az udvarban össze-vissza beszéltek az
emberek. Találgatták, hogy ki ez a hölgy és mindenféle történeteket
mondtak grófnékról.

--Én ismerem ezt.--Mondta a kövér asztalos a Lovas-utról.--Ez a
méltóságos gróf Hohenbergné a várból. Dolgoztam náluk. Biztosan tudom.
Minden délben láttam.

Arcképet jött csináltatni a szobaurnál. Százötven forintot fog fizetni
érte.

--Én megmondom--mondta a tejkihordó a szomszédból, aki mindig részeg
volt. Szerelmes a szobaurba. Ez az. A grófnék csinálnak ilyet.
Tegnapelőtt volt az újságban egy grófné, aki megszökött egy pincérrel.
Ez az.

--Fogja be a száját, maga disznó!--förmedt rá Zelma néni. Inkább
fizesse ki az adósságát. Ez nem olyan. Tudja? Ez egy rokona a
szobaurnak. Tudja? Mert ő is ide fog jönni festeni. A szobaur is
nagyon előkelő gazdag familia. Tudja? Csak nem kapta még ki az
örökségét. Két év múlva, már ki fogja kapni. Százezer forintot.

Igy beszéltek. Aztán a vendégek visszamentek a korcsmába. Mindenki
szidta a tejkihordót. Vacsora után a szobaur megint az ajtófélfához
támaszkodva nézte, hogy apró kék bárányfelhők vannak a hold alatt és
ujjaival fésülte a haját. Szél volt és a feje felett zugtak a fekete
kerti bokrok.

--Most hánykódik a tavasz.--mondta a szobaur. Este nem látni, merről
jön a szél és melyik fa zug. Ha nem az éjszaka mozog, mint egy
hajókabin.

Akkor éjszaka ifjabb Novoszádéknál és Jungéknál is éjfélutánig égett a
lámpa. És fent a kocsma hajnali két óráig világos volt.

Másnap délben kétlovas fiakkeren jött egy beretvált ur. Azt mondta,
hogy orvostanár és megvizsgálta Jung Kálmánt. Négy órakor pedig megint
eljött a hölgy. Behozták az automobilból az állványt és egy
világoszöld festékes ládát, aztán betették az ajtót, hogy senki se
jöjjön be bámulni. Aztán a hölgy is leült a szobaur mellé és ő is ugy
festett több kis képből egy nagyot

--Csodálatos, hogy emlékeztet ez az udvar egy régi perugiai
házra--mondta a szobaurnak.--Itt valami titok van Géza.

--Hol?

--Olyan nyugtalanitó, olyan gyanus nekem, ha a tájak igy emlékeztetnek
egymásra. Követnek mint egy álarcos ember. Ez a virágzó cseresznyefa,
meg ez a ferde barackfa is olyan ismerős. Ez talán valami üldözési
mánia. Nem? Kihúzzák éjjel hosszú görbe gyökereiket és utánam jönnek.

--Minden lélekben van néhány tájkép. Az ember csak azokat látja. Ami
kivül van, az csak felidézi.

--Az ember talán nem is utazik, Géza. Csak emlékezik, meg felejt.
Milyen csodálatos a világ.

Később a hölgy felállt és odament ifjabb Novoszád Ferenchez és nézte,
hogyan ver be kis fehér faszögeket egy cipőtalpba, két sorban
köröskörül.

--Novoszád bácsi engedje meg, hogy én is verjek be néhány ilyen kis
faszöget. Borzasztó szeretnék.

Ifjabb Novoszád Ferenc felugrott a kis kerek székről, mely már oly
szép fényes volt az üléstől, mint egy tükör. A hölgy kalapált egy
kicsit és kért egy marék kis faszöget, hogy hazavihesse. Aztán nem
festett többet, hanem ő is kukoricát dobált a Lenkének és arra akarta
tanitani, hogy féllábon álljon, mint a gólya. Később odament Jung
Kálmánhoz.

--Idejöhetek kicsit?--kérdezte a sovány, hosszú Rózától, aki akkor a
széken ült.--Hogy aludt Kálmán az éjjel?

Jung Róza felállt és pislogó, ijedt szemekkel nézte a hölgyet.

--Kérem tessék--mondta majdnem siró hangon és hirtelen beszaladt a
lakásba. A hölgy csodálkozva nézett utána, aztán leült a székre.

--Hogy érzi magát?--kérdezte Kálmántól. Nem fárasztja, ha beszélek
magához?

A fiu nem felelt, csak forró, komoly szemekkel nézett rá.

--Ne is beszeljen. Majd hozok máskor könyvet és felolvasok magának
vagy mesélek. Nemsokára jobban lesz, akkor maga is olvashat.

Jung Kálmán csendesen csóválta a fejét.--Én tudom, hogy meg fogok
halni--mondta alig hallható, súgó hangon.

A hölgy felugrott.--Dehogy fog. Maga azt nem is tudhatja. Verje ki ezt
a fejéből. Nyárig egészséges lesz.

Jung Kálmán alig látható ajka megvonaglott. Mosolygott. Akkor a hölgy
föléje hajolt és letisztogatta válláról a barackvirág szirmokat,
melyek a kertből ráhullottak. Hirtelen megsimogatta a homlokát és az
arcát. Aztán gyorsan megfordult és a szobaurhoz ment.

--Elmegyek. Kisérj el.--Mondta fojtott hangon és már tüzte is a
kalapját.

--Várj egy kicsit.--Felelte a szobaúr.--Valamit beakarok fejezni.

--Rögtön gyere. Rögtön. Én megyek.--Akkor a hölgy el is indult és
futva ment fel a meredek lépcsőn.

--Kapaszkodj a keritésbe.--Kiáltott utána a szobaur.

Fent a korcsma előtti szőlőlugasban érte utól. A hölgy egy fához
támaszkodva várta és lihegett a futástól. A lemenő nap aranyos-piros
fénye az arcába és a nyakára sütött.

--Gyalázatos emberek vagyunk Géza,--mondta.--Oh milyen gyalázatosak
vagyunk.

--Miért?

--Hogy örülünk és játszunk tavasszal, bánattal, szépséggel és nem
törődünk vele, hogy az a fiu a szemünk előtt meghal. Az orvosom azt
mondta: menthetetlen. És a fiu tudja. Istenem, milyen rosszak vagyunk.

--Nincs igazad, Alice. Fáj neked az a sok halott, ha egy temetőkert
mellett elmégy?--Nem láttad őket élni. Jung Kálmánt sem láttad. Ő már
messze van. Nekem nem fáj. Ha arra nézek, ahol az ágya van, mintha egy
óriási nyitott kapu volna mögötte a pince falában és messzire el
lehetne látni a világ mögé.

--Milyen nyájas, gyönyörű fiu!--Estig telehull a párnája
cseresznyevirággal. Az egész fehérségből csak a szeme sötétlik.

--Milyen kegyetlen a szépség Géza, Hogy minden szép. Minden, minden.

--Látod ott a Kis-Svábhegy mögött épen lebukik a nap. Az az Isten
palettája. Egész nap festi a világot. De estére ugylátszik nincs
megelégedve, mert rákeni, ami festék a palettán maradt. A Svábhegy
fekete, a Jánoshegy kárminvörös és az ég szinarany.

--Hogy nézett rám.

--Azt mondtam itt az embereknek, hogy hercegnő vagy, de hogy annak
titokban kell maradnia. Mondd meg a soffőrödnek, hogy ne fecsegjen.

--Miért csinálsz ilyen komédiákat?

Ezek egész életükben ötven emberrel ismerkednek meg, a Szénatéren és a
Krisztinavároson soha tul nem mennek. Az a fiu majd egy év óta nem
mozdult ki az udvarból se és tudja, hogy nem is fog többet.--Ezért.

--Hogy nézett rám.--Gyere. Nem jövök többet ide. Nem akarok soha többé
ide jönni.

Igy beszéltek, Aztán kimentek a Lovas-utra és találkoztak Zelma
nénivel, aki ruhakihordásról jött haza.

--Kezeit csókolom, méltósága--köszönt Zelma néni és tovább akart
menni.

--Mondja csak Zelma néni,--állította meg a hölgy--haragszanak rám a
Jungék valamiért? Ugy elszaladt előlem ma a kislány.

--Isten ments, kezét csókolom.--Felelte Zelma néni és nagyon elpirult.

--Hát mért? Olyan félénk?

--Nem. Kezét csókolom. Ez a szobaur miatt van.

--A szobaur miatt?

--A Róza akart a szobaurnál festeni tanulni és azt gondolta, hogy
hozzá fog férjhez menni. És még valamiért. De azt nem illik mondani.

--Nem illik? Édes Zelma néni, kérem, kérem mondja meg.

--Nem. Azt nem lehet, kezét csókolom. Azt nem illik.

Zelma néni nem akarta megmondani és aztán elváltak. Este azt mondta
Zelma néni a férjének:

--Mért nem beretválkoztál te disznó, mikor tudtad, hogy itt lesz a
hercegné? És nem kötötted fel a nyakkendődet sem. Két év múlva, ha a
szobaur ki fogja kapni az örökségét, nekünk minden hónapban ötven
forintot fog küldeni. De a Jungékkal baj lesz.

Akkor éjszaka vihar volt és a favirágok ugy hullottak az udvarra, mint
a hó. A tejkihordó leesett a lépcsőn.

Azután több napig nem jött el a hölgy. A szobaur minden délután
felállitotta a vásznat, ifjabb Novoszád Ferenc felkötötte a
nyakkendőjét és Zelma néni titokban a Szénatérig is elment nézni, hogy
jön-e az automobil. Azért, mert Jung Kálmán mindig a jobb oldalán
feküdt, hogy az ajtóra láthasson és többször elájult, mert ez nagyon
fárasztotta.

Egy este tizenegy óra tájban megint eljöttek az alagút felől azok a
fiatalemberek és lányok vagy tizen és kopogtattak a szobaur ablakán,
aztán bemásztak rajta és kihúzták a szobaurat az ágyból és
felöltöztették. Zongoráztak és lármáztak, aztán elmentek mindnyájan
éjszaka a Jánoshegyre.

--Zelma--mondta ifjabb Novoszád Ferenc a feleségének az ágyban.--A
hercegné is köztük van. Hallom a hangját.

--Hallgass!--förmedt rá az asszony.--Aludj inkább. Majd az megy
ezekkel éjszaka, az erdőbe csavarogni. De el ne mondd a hercegnének,
hogy a szobaur elment, mert akkor megharagszik rá.

Másnap délután megint eljött a hölgy. Az automobilból egy nagy
csomagot hozott be a soffőr.

--Édes Jungné--mondta a hölgy Kálmán anyjának, aki épen a széken
ült.--Kérem, ne haragudjon meg ezért rám. Hoztam valamit Kálmánnak,
hogy kényelmesebben és szebben feküdjön. Ugye nem veszi rossz néven és
elfogadja tőlem. Hiszen a fiáért van.

Jungné felállt a székről és karikás, fáradt szemei összehúzódtak. (A
férje még mindig beteg volt és több éjjel nem aludt.) AZ arca sárga
volt és merev.

--Kezét csókolom, méltósága. Kérem--mondta halkan.

Gyönyörű finom lepedők és párnahéják voltak és egy gyönyörű selyem
takaró. Betették a konyhába. Jungné is bement és nem jött ki estig. A
konyhában ült és sirt.

--Ülj már le Alice és dolgozz--mondta a szobaur, mert tönkre szárad
minden a vásznon.

--Nem. Nincs kedvem most festeni--mondta a hölgy és kezeit himbálva
járt nyugtalanul fel-alá az udvarban. Abba is fogom hagyni egészen a
festést. És tavasszal nem is lehet festeni. A tavasz oly kevéssé
festői motivum. Egészen grafikus. Nézd: ezek a fiatal, vékonylevelü
ágak, mind külön himbáló vonal. Nincs még lomb. Minden fűszál látszik.
Nincs még gyep. Ezt csak rajzolni lehet. Vagy még azt se. Tudod mit
gondoltam, mikor a Jánoshegyről néztük a hajnalt? A tavaszt
tulajdonképen csak modellálni lehetne. Annyira egy anyagból van. Nem
érted? Fa, kő, felhő egyugyanabból a szines tavaszpárából van
kimodellálva. Oh, nézd csak ezeket a gyönyörű gyikokat a kövek közt.

Akkor a hölgy a pince-falhoz szaladt és egy gyikot akart fogni. De nem
tudott. Aztán Kálmán ágya szélére ült és azt mondta:

--Igértem, hogy mesélni fogok magának. Meséljek az üvegszivü
királylányról?

--Igen. Meséljen--sugta Kálmán. Akkor a hölgy nagy kék szemeivel
felbámult a görbe háztetőre, melyen egy összedűlt kémény téglái
hevertek. Egyik felük fehér volt a meszeléstől, másik fekete a
koromtól. Azokat nézte és csendesen mesélni kezdett. Mesélt egy
királylányról, akinek üvegszive volt, de nem a mellében, hanem a
fiókban tartotta és egy boszorkánymesterről meg egy indiai hercegről.
Zelma néni is odajött hallgatni meg a szobaur is.

Mikor vége volt a mesének, akkor a hölgy látta, hogy a Jung Kálmán
szeme tele van könnyel.

--No, Kálmán--mondta lágyan és megsimogatta a homlokát--hiszen ez csak
mese.

Jung Kálmán nemet intett a fejével. Talán azt akarta mondani, hogy nem
a mese okozta a könnyeket.

--Hercegné--sugta aztán--ugy-e, ha meggyógyulok, engem is elvisz
automobilon kocsikázni?

--Hogyne vinném, Kálmán. Elviszem messzire, gyönyörű kertekbe, fényes
kastélyokba.

Akkor a hölgy felállt és bement a szobaur lakásába. A szobaur utána
ment. Aztán sokáig ültek szótlanul, egymással szemben az asztalnál. A
hölgy két ökle közé támasztotta a fejét és kerekre meresztett
szemekkel nézett ki az alkonyodó budai hegyekre, melyek egész fehér
habosak voltak a virágzó fáktól. Nagy könnyek csöppentek néha a
sárgamázás asztalra. Később azt mondta a hölgy:

--A múltkor még tudta, hogy meg fog halni. Ma pedig a felgyógyulásról
beszélt.

--Talán még se jól van, amit csinálsz?

--Mit csinálok?

--Megszeretteted vele az életet. Ő már befejezte és te vágyakat
hajigálsz belé.

--Miért vagy olyan haragos?

--Szerelmes beléd.

--Ne beszélj őrültségeket.

--Nem is lehet másképen.

Akkor a hölgy lehajtotta fejét az asztalra és sokáig maradt ugy
mozdulatlanul. Mikor megint felkönyökölt, azt mondta:

--Nem bánom. És ha szerelmes is. Nem nagyobb ajándék az mindennél?
Miért ne legyen még boldog? Hiszen nem fogja tudni, hogy meghal. És
nem bánom. Ez oly borzasztó, borzasztó szép. Ha gonosz vagyok is,
gyalázatos is, ha utálsz is. Nem tehetek, nem tehetek róla.--A hölgy
felállt.--Kinek leszek valaha annyi, mint ennek a fiúnak? Kinek? És
oly messziről jön. Mintha nem is ember volna már. Te ezt nem érted.
Géza, nem, nem, nem tehetek róla.--A hölgy eltakarta az arcát.

--Géza,--mondta sok idő múlva--haragszol rám?

--Nem, Alice.

--Hát miért vagy olyan szomorú. Neked mindegy lehet. Nem?

Akkor a szobaúr felállt. Gyerünk, Alice--mondta--késő van már.
Elkisérlek a Lánchidig, ott kapsz kocsit.

Mikor a Lógody-utcában voltak, a hölgy megfogta a szobaúr kezét.

--Ne haragudj rám, Géza--mondta.--Olyan rettentő nagy dolog a
szerelem, olyan mindennél nagyobb, hogy csak a halál olyan. Istenem,
istenem, milyen jó volna szerelmesnek lenni. Ugy, igazán, kegyetlenül,
egészen. Látod, oly nehéz a tavasz, oly nehéz ez a sok bolonditó
szépség. Az ember belefúl, eltéved, belefoszlik és semmi. De ha
szerelmes volnék keservesen, fájóan, akkor az volna a legfőbb, az
volnék én és ez itt mind köröskörül, csak könnyű ruha volna rajta,
könnyű, szép, tavaszi ruha.

Igy beszéltek. Aztán elértek a Lánchidhoz és elváltak. A hölgy kocsiba
ült. Azon az estén Jung Kálmánnak nagy láza volt. Mindig a hercegnőről
beszélt és óriási kertekről és márványkastélyokról. Mindig azt mondta,
hogy az: automobil menjen gyorsabban. Azután már csak négy nap múlva
jött el a hölgy. Zelma néni már a Lógody-utcában várta.

--Tessék már jönni,--mondta.--Kálmán sokkal rosszabbul van. Már
nemsokára meg fog halni. Rosenzweig orvos mondta. Mindennap elküldött
engem a Szénatérre, hogy nézzem, jön-e már a hercegnő. Minden este
sirt.

A hölgy futva jött be az udvarra és lihegve állt meg Jung Kálmán ágya
mellett.

--Itt vagyok,--mondta.

Kálmán nem felelt. Hanem az arca halovány rózsaszinű lett, mint a
fiatal barackvirág és a szemei megnedvesedtek. Olyanok voltak, mint
két fekete tó. Akkor a hölgy leült az ágya szélére és megfogta a
kezét. Hallgatva néztek egymásra.

--Mindennap el fogok jönni--mondta aztán egész csendesen.

Később meglátta a hölgy, hogy Jung Kálmán még ugyanazon a szennyes
lepedőn fekszik, mint négy nappal azelőtt. Akkor odament Zelma
nénihez, aki ruhákat akasztott száradni fent a keritésre, ahová
délután legjobban sütött a nap és a keritésnek gyantaszaga volt.

--Zelma néni--kérdezte--miért nem húzták át Kálmán ágyát avval, amit
hoztam. És miért nem adják neki azt a paplant?

--Ne tessék haragudni, kezét csókolom--sugta Zelma néni. A sógorném,
tetszik tudni, olyan bolondos szegény. Sok bajlódása van neki.

--De hát miért akarja, hogy a fia ilyen piszokban feküdjön?

--Nem tudom, kérem. Ő azóta mindig sir. Azt mondja, hogy az ő fia ugy
is meg fog halni. Hogy ne szeresse a hercegnét jobban azért, hogy ő
szegény és nem tud neki ilyen szép paplant adni. Ne tessék őt
megbüntetni azért. Szegénynek annyi bajlódása van, hogy már nincs is
esze.

A hölgy lehorgasztott fejjel jött le lassan a lépcsőn. Nem ment vissza
Kálmánhoz. A vászna elé ült, de nem festett sem ő, sem a szobaúr,
hanem az ecset szarával piszkálták ki a földet a gömbölyű kövek közül.

--Adhatok én pénzt Jungéknak?--kérdezte később a hölgy, mindig a
földet nézve.

--Most ne. Majd, ha elutazol--felelte a szobaur.

--Egy hét múlva mennem kell.

A szobaur egy vastagabb szárú ecsetet keresett ki és avval ásta a
földet.

--Én is megyek--mondta aztán.--Nyolc-tiz nap múlva folyósitják az
ösztöndijamat.

--Nemsokára vége lesz a május hónapnak.

--Lesz? Furcsa, hogy én nem tudok jövőt érezni.

Itt vannak ezek a virágos bokrok és itt van mellettük, hogy én
Münchenbe fogok utazni. Hát ez nem most van? Egy virágos bokor ott
mellettük. Ott van az a fehér felhő, ott az a fehér haldokló fiu és
ott van, hogy egy hét múlva elutazol falura. Minden most van. Ha majd
megtörténik, az úgyis egész másvalami lesz. De hogy Paris volt és hogy
München lesz, hogy együtt voltunk és majd elválunk, az mind együtt van
most a Lógody-utcában. Nem?

Igy beszéltek és az ecset szárával ásták ki a földet a gömbölyű kövek
közül. Lenke odajött, mert a szétszóródó, rögöket kukoricának vélte. A
hölgy odacsalta magához és megint arra akarta tanítani, hogy féllábon
álljon, mint a gólya.

--Hát már ez se fog sokáig élni szegény--szólt le Zelma néni a
lépcsőről.

--Miért? Miért nem?--riad fel a hölgy.

--Hát holnapután ünnep van. Csak levágjuk már, mert nagyon
megöregszik.

A hölgy felugrott.

--Csak nem akarják Lenkét megölni? Zelma néni! Én azt nem engedem. Nem
engedem. Én megveszem magától Zelma néni. Mennyibe kerül? Tiz forint
elég? Vagy húsz forint? Itt van, Zelma néni.

A hölgy két aranyat adott ifjabb Novoszádnénak, aki ezért kezet akart
csókolni, de a hölgy nem engedte.

--Most a Lenke az enyém. Ugy-e? Most csinálhatok vele, amit akarok?
Nagyszerű, Géza! Tudod, mit fogunk csinálni? Felszabaditjuk Lenkét.
Visszaviszszük az erdőbe. Legyen megint szabad.

--Szamár vagy Alice--mondta a szobaur. A liba házi állat. Sohse volt
erdei madár.

--Mindegy, mindegy. Az ősei szabadok voltak. Mi ugyis elmegyünk. A
Lenkét felszabadítjuk. Zelma néni! Zelma néni kérem, fogja meg a
Lenkét. Kivisszük a hüvösvölgyi erdőbe.

Akkor megfogták és spárgával összekötötték a szárnyát, hogy ne
csapkodjon. Aztán feltették a soffőr mellé az automobilra. A hölgy és
a szobaur beültek és elindultak a hűvösvölgyi erdőbe. Útközben
találkoztak elegáns automobilokkal, melyekben a hölgynek ismerősei
voltak.

--Valamikor, nem is olyan régen, ezek közt éltem--mondta a hölgy. És
nem is tudtam, hogy más élet lehetséges. Látod, Géza: amit te
elhagytál, az el is múlt. De ezek itt kocsikáznak mellettem és
köszönünk egymásnak. Az én egész életem huszonegy éves koromig. Semmi
a világon nincs olyan érthetetlenül messze tőlem, mint ez a múlt. És
kezet fogunk és beszélgetünk. Néha látom magam köztük. Azt hiszed, nem
szeretem őket? Most már. Ugy-e rabok, ha kiszabadulnak, elszoktak
kérni emlékbe a bilincseiket? Én ezt nagyon, nagyon értem.

Nemsokára elértek egy szép, bokros helyre az eredőben. Ott megálltak
és a Lenkét is leemelték a bakról. Elébb körülnéztek, hogy van-e
valaki az országuton. Aztán szétvágták a spárgát és bevitték Lenkét az
erdőbe. Lenke nagyon meg volt ijedve és azért mindjárt szaladni
kezdett. Sántított, mert rosszul feküdt az automobilon.--Isten veled
Lenke--kiáltottak utána és nézték, mig eltűnt. Aztán visszaültek a
kocsiba és hazafelé indultak. Esteledett már. A budai hegyekről kék
párák váltak le és az ut szélén a gesztenyefák gyertyái olyan fehéren
ragyogtak ki a feketedő lomb közül, mintha igazi lángok volnának.
Fogták egymás kezét.

--Milyen nehéz, nehéz ez a gyönyörű tavasz--mondta a hölgy. Az ember
alig tud lélegzeni benne. Nem érzed?

--De igen. Én azt hiszem, hogy az évszakoknak különböző fajsúlyuk van.
A legkönnyebb a tél. Napos délben olyan, mint egy csillogó
üvegbuborék. Az ősz is könnyű még. Minden köd, és úszik, mint a felhő.
A nyár már veszteglő, élesárnyéku, súlyos. De a legnehezebb a tavasz.
Azért, mert minden együtt van. Olyan tulterhes. Olyan, mint egy
mámortól nehezedő, lecsukló szép fej. Mint egy esőviztől nehéz,
meghajló orgonaág.

Igy beszéltek. Aztán nemsokára elértek a Margit-hidhoz és ott a
szobaur kiszállt és hazament.

Akkor este azt mondta a szobaur Zelma néninek:

--Egy hét múlva elutazik a hercegnő a birtokára és én is elutazom.

--Vele tetszik utazni? Talán a kedves papájához?

--Nem. Én Münchenbe utazom. Németországba.

--Az messzi van, az a München?

--Bizony messzi, Zelma néni. Most az van a legmesszibb, mert oda
megyek. Más nincs messze, mert másra úgyis csak gondolni kell.

--Hát igen. Van mindenféle. Talán Géza urnák is Teschen városba
tetszik menni? A nénikémnek egy fia ment oda tiz év előtt egy gyárba.
Nagyon sok fizetést kap. A gép elvitte két ujját. Azért ötszáz
forintot fizettek neki. Az a Teschen, az nagyon messze van.

--Odamegyek, Zelma néni. Teschenből jöttem magukhoz és Teschenbe
megyek. Milyen sokfelé vágyódik az ember, Zelma néni és az mégis mind
csak Teschen.

--Hát van mindenféle.

Másnap délután megint eljött a hölgy és attól fogva mindennap eljött
még egy hétig. De nem festett többet. A vásznat, meg a festőállványt,
meg a szép világoszöld festékesládát felpakolták az automobilra. A
hölgy pedig mindennap Jung Kálmán ágya szélére ült és mesélt. Nézte a
mohosodó háztetőn az összedült kémény tégláit, melyeknek egyik fele
fehér volt, a másik fekete és mesélt. Mesélt egy emberről, aki egész
egyedül élt a tenger közepén egy óriási virágon. Mesélt egy leányról,
aki egy gyönyörű kertben volt rabságra bezárva, mert a szive a fákba
volt elrejtve, a vére a szökőkutban folyt és a haja össze volt nőve a
szomorufűz hajával. És mesélt egy asszonyról, aki nem szerette az urát
és elment tőle, hogy másikat keressen, amilyet ő kigondolt magának. És
elérkezett kincses barlangokba, magas hegyi várakba és százszorszép
kertekbe. De sehol se mondta meg a nevét, nehogy megismerje őt az az
ember, akit kigondolt magának. Némelyik mese két napig is eltartott. A
szobaúr se festett már később. Elpakolta az ecseteket és vásznakat a
kufferbe és a pincefalnál egy kiálló kőre ült és hallgatta a
történeteket. Ifjabb Novoszád Ferenc is keveset dolgozott azon a
héten. Nem is kell,--mondta,--mert kaptak húsz forintot a libáért. A
kis fehér faszögek csendesen feküdtek a gömbölyű fatányérban és a
kerek, fényes szék sokszor üresen állt. Ha a nap rásütött, ugy
ragyogott, mintha ezüstből lett volna. A sovány Róza is kijött
többször az udvarra azért, hogy hallgassa a meséket és azért is, hogy
még lássa a szobaurat, mert nemsokára úgyis el fog utazni, Akkor a
pincefal már majdnem egészen zöld volt, mert a kövek közül sok füvek
nőttek ki és másféle növények. A kertből lelógó vadszőlő pedig
egészben az ágyig ért már és a levelei szélesek voltak és kemények. Rá
lehetett fektetni a Jung Kálmán ágyára. A nap mindig szépen sütött és
az udvarban is lehetett érezni, hogy a fehér kerítésnek gyantaszaga
van és a barna lépcsőn csillogtak a kvarcok, mint száz kicsi gyertya.
Hanem a barackfáról, meg az almafáról nagyon hullottak a virágok és
néha egészen teleszórták Jung Kálmán ágyát.

--Már lehullanak a szép virágok--mondta Zelma néni egyszer.

--Bizony Zelma néni--felelte a hölgy--mint a hervadt levelek ősszel.
Hervad a tavasz. Hullanak a virágok és mi elmegyünk messzire és a
május hónapnak vége lesz.

Akkor már kevesebbet beszélgettek és mindenki csendesebben járt az
udvarban, mert Jung Kálmán mindig gyöngébb lett. A hangja már nem
hallatszott, az arcán két piros folt égett és nagy szemei tétovák
lettek és messzire nézők.

Az utolsóelőtti napon már nem mesélt a hölgy. Csak fogta Jung Kálmán
kezét és simogatta. Ugy ültek csendesen. A szobaur a pincefalból
kiálló kövön ült és rajzolta őket. Aztán a földre ejtette a
vázlatkönyvet és felállt. Csomagolnom kell már--mondta--és bement a
szobába. De nem csomagolt, hanem az asztalra könyökölve bámult ki a
hegyekre és az ujjaival fésülte a haját. Később kijött az udvarra
Zelma néni és selyemszalaggal összekötött leveleket hozott a köténye
alatt. Rózsaszínű levelek voltak. Mindegyik boriték sarkába egy kis
kép volt ragasztva. Zelma néni elhivta a hölgyet.

--Tetszik látni--súgta neki.--Ezeket a leveleket mind a Róza irta a
szobaurnak. Tessék nézni, milyen szépen tud irni. Azt mondta, hogy
tegyem a kufferjába.

--Adja ide nekem, Zelma néni? Adja. Egy szobaur sem érdemli meg, hogy
ilyen leveleket kapjon.

A hölgy eltette a selyemszalaggal összekötött leveleket és bement a
szobaurhoz.

--Igy csomagolsz?--kérdezte tőle.

--Igy. Pakolom a Svábhegyet, a Jánoshegyet, meg a Hármashatárt.

--Embereket nem lehet igy elpakolni. Kár. Rosszkedvű vagy, Géza.
Megbántottalak valamivel?

--Nem, Alice. Csak hervad a tavasz.

Mikor aznap elmentek, a hölgy öt hosszúszáru, gyönyörű rózsát adott
Jung Kálmánnak a kezébe. Olyanokat sehol se lehetett kapni egész
Budán. A tejkihordó azt mondta, hogy legalább egy forintba kerül
darabja.

A következő napon vasárnap volt. A hölgy csak hat óra felé érkezett
meg. Zelma néni az ajtóban várta és azt mondta:

--Kezét csókolom. A Kálmán már nagyon rosszul van. A Rosenzweig orvos
a kezét csókoltatja a hercegnének és kéri, hogy ne tessék neki semmit
sem adni, mert nagyon felizgatja. Ne tessék haragudni. Kálmán még most
is a kezében tartja a rózsákat. Nem akarta senkinek sem odaadni. Egész
éjjel nem aludt és fogta. Már elájult. De nem lehet kivenni a kezéből.

A hölgy nekitámaszkodott a kapufélfának. Nagy kék szemei egészen
elfeketedtek.

--Az udvaron van?--kérdezte nagyon halkan.

--Csak a szobában van, kezét csókolom. Nem szabad már kihozni.

--Jungné odahaza van?

--Bizony bent térdepel szegény az ágynál.

Igy beszéltek. Aztán a hölgy beszaladt a szobaurhoz és a kalapját sem
vetette le, hanem ledobta magát a díványra és hangosan zokogni
kezdett. A szobaur odaült mellé és megfogta a kezét. Talán egy óra is
elmult igy és a hölgy még mindig sírt. Akkor a szobaur azt mondta
csendesen:

--Azért ennek igy kellett lenni, Alice. Most vége, most elmehetünk. Az
ember úgyis mindig mindent félbe hagy. Zelma néni és ifjabb Novoszád
Ferenc tovább fognak élni és én hogy emlékezzem később róluk? Mit
tudom én, milyenek lesznek később és mit beszélnek majd rólunk. De
Jung Kálmánt elpakolhatod már a szivedbe és ezt a május hónapot is.
Tudod, hol a kezdete, hol a vége. És szép volt.

A hölgy föltámaszkodott és a szobaur felé forditotta nedves arcát, de
nem tudott mindjárt beszélni, olyan erősen juhádzott és a melle
fel-felzihált.

--Géza,--mondta később--ezután már száz férfi jöhet a szerelmével.
Hegyeket mozdithatnak el értem. Ölhetik egymást és magukat. Mennyit
fog az érni nekem ezután? Mi lesz az most már nekem, ha valaki azt
mondja: szeret? Ki szerethet igy?

A hölgy megint visszaesett a díványra és zokogott. A szobaur az öklére
támasztotta a fejét.

--Igazad lehet Alice--mondta.--Talán nem is szabadna másnak ezt
kimondani, csak annak, aki halálán van. Mert mi az ami még elmúlhat?
Az már nincs is. Milyen hatalmas biztosság, milyen fölény a halál.
Haldoklóval nem lehet versenyezni. Ha nem volna halál, festeni sem
szabadna.

Akkor már rájuk sötétedett és a hölgy felállt.

--Isten veled Géza,--mondta, aztán megsimogatta a szobaur haját és
egymás szemébe néztek.--Gyere ki korán a pályaudvarra, Géza.

Senki se látta, mikor kimentek ketten a Lógody-utcára, mert mindenki
Jung Kálmánnál volt. Akkor este vacsora után kint ültek az udvarban. A
szomszédból is átjött a fiatal házaspár. A sváb napszámos a
feleségével. Egyforma keményített kék kötőkben álltak vállal
összetámaszkodva. Egyszer azt mondta ifjabb Novoszádné:

--Hát már eltetszik utazni, Géza ur?

--El, Zelma néni--felelte a szobaur.--Ne sirjon. Visszajövök én még
magukhoz. Ha majd ott leszek, ugyis a Lógody-utca lesz Teschen.

--De két év múlva egészen el tetszik már menni és majd nem is gondol
már a szegényekre.

Keveset beszéltek. Odafent a bosnyák kaszárnyában megszólalt a
takarodó.

--Jól fújja--mondta ifjabb Novoszád Ferenc. De nem nevetett utána.

Később a fiatal házaspár elköszönt. Eddig is csak ugy szótlanul
álltak, vállal összetámaszkodva.

--No, Franci--mondta akkor Zelma néni--nem akarsz felmenni az öreghez
egy kis bort inni?

--Nem kell nekem,--felelte ifjabb Novoszád Ferenc. Hát lent maradt ő
is és talán tizenegy óráig ültek az udvarban és nem beszéltek. A
szobaur még azután is sokáig kint maradt és nézte az újból vastagodó
holdat és nézte, hogy a ragyogó, meszelt falak miképen dobnak egymásra
nagy, görbe, fekete háromszögeket és sokszögeket, kusza vonallal vágva
ablakot, ereszt, kéményt, néma és mozdulatlan harcban. És nézte fent a
kertet, melyben vad és gondozatlan bokrok feketedtek valami idegen
növényzetté és a fehéren csillogó kerítés rácsa közül kiömlöttek,
mélyen lehimbálva a pince kőfalán, mint egy fehér kéz ujjai közül,
amit már nem bir fogni. Odafent pedig az öreg Novoszád kis korcsmája
világitott pirosan, mint valami őrtorony és messzi ellátszott a
vérmező fölött.

--Hát vége van már a május hónapnak--mondta a szobaur. Másnap este a
szobaur is elutazott. Már azután nem is történt semmi. Négy nap múlva
meghalt Jung Kálmán. Küldtek a szobaurnak partecédulát. Azt nem
tudták, hogy a hercegnő hol lakik. Mégis, azután néhány nap múlva egy
nagy kosár jött a postán. Virág volt benne meg egy levél.

Kedves Zelma néni. Szórják ezeket a virágokat a Kálmán sirjára. A
maguk hercegnője soha, soha sem fogja magukat elfelejteni.

Senki sem látott még olyan szép virágokat.





Title: Takáts Sándor Szalai Barkóczy Krisztina 1671-1724 czím könyvének ismertetése

Author: Angyal Dávid

Release Date: August 14, 2006 [EBook #19040]

Language: Hungarian

Character set encoding: UTF-8


                 TAKÁTS SÁNDOR
           SZALAI BARKÓCZY KRISZTINA
                      1671-1724
                   CZÍMŰ KÖNYVÉNEK
                  ISMERTETÉSE

                        IRTA

                Dr ANGYAL DÁVID
               EGYETEMI NYILV. R. TANÁR

Különlenyomat a Budapesti Szemle 1911 június havi füzetéből

                      BUDAPEST

                        1911

                 TAKÁTS SÁNDOR
           SZALAI BARKÓCZY KRISZTINA
                      1671-1724
                   CZÍMŰ KÖNYVÉNEK
                  ISMERTETÉSE

                        IRTA

                Dr ANGYAL DÁVID
               EGYETEMI NYILV. R. TANÁR

Különlenyomat a Budapesti Szemle 1911 június havi füzetéből

                      BUDAPEST

                        1911


FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

Ismeretes, hogy Takáts Sándor mindig kiadatlan forrásokból meríti
tárczáit, tanulmányait és könyveit.

És nemcsak anyaga új, hanem előadásának módja is eredeti s érdeket
keltő. De most nem írói egyéniségével, hanem könyvével akarunk
foglalkozni.

Ez a könyv új képpel gyarapítja történetünk arczképcsarnokát. Szalai
Barkóczy Krisztina neve csak mellékesen volt eddig említve
történetünkben, most koporsójából kikél és el kell ismernünk, hogy
nevét együtt kell említenünk Zrínyi Ilonával, Lórántffy Zsuzsannával s
Teleki Mihály anyjával.

Az eltünt magyar világ nagy asszonyai közé tartozik, a kik női
hivatásukat ép annyi erélylyel, mint okossággal és gyöngédséggel
töltötték be. Nincs semmi kérkedés bennük, szeretnek ós szerettetnek,
férjeikért és gyermekeikért élnek, kitünő gazdasszonyok, de a közélet
iránt is van érzékök. Nem idegesek, ha a szükség kivánja, fegyverrel
is megvédelmezik birtokukat és sokszor jó tanácscsal szolgálnak a
közéletben elfoglalt férjeiknek. A régiek--mint Takátstól tudjuk--azt
mondották az ilyen asszonyokról, hogy jámbor asszony, jó nemzet!

Pedig Barkóczy Krisztina labancz családból származott, de az ő
családjában a királyhűség a magyar érzéssel és szokásokkal jól
megfért. Mint férjének hű társa, kivette részét a nagy kurucz
felkelésből is. Tisztelte, nagyra becsülte Rákóczit, a nagyságos
fejedelmet; ő is remélte egy ideig, hogy Rákóczi vezérlete alatt a
magyar megszabadulhat a német uralomtól. Bemélte és óhajtotta ezt nem
csupán férje előmeneteléért, nem csupán a régi magyar rendi világ
feltámasztása érdekében, hanem a magyar nép kedvéért is, mely a XVII.
század végén az idegen uralom alatt kétségbeejtő' helyzetbe jutott.
Mert Barkóczy Krisztina szerette a népet, sajnálta és gyámolította
nyomorában, a katholikust jobban szerette, mint a protestánst, de
senkit sem üldözött vallásáért, még a zsidókat is pártolta. Az idegent
sem nézte le, a német rabokkal is jól bánt, igazi vallásos érzésből
merítette a türelmet mások iránt, a kötelességérzetet, munkakedvet és
a szerénységgel párosult jóindulatot. Szerette a tanultságot, maga is
olvasgatott, örült, ha tudós emberrel társaloghatott, előmozdította az
irodalmi munkásságot, az iskolai nevelést.

Midőn politikai reményeiben csalódott, jól esett lelkének, hogy
szeretett férje szerezte meg az országnak a békességet. De az új német
világban Barkóczy Krisztina a régi maradt. Segített férjének a
gazdaságban, az idegenek telepítésében, a kiknek utódjai a magyarság
számát és erejét gyarapították, és hű magyaroknak nevelte gyermekeit.
Leánya, gróf Hallerné Károlyi Klára, anyja szellemében írja
gyermekeiről, délekben és ruhában magyarok maradjanak, az a fő, hogy
jó erkölcsük legyen, mert ezen gyökérből kormányozhatják teljes
életüket. Ilyen magyar anyát nevelt Barkóczy Krisztina, annak a
Károlyi Sándornak imádott hitvese, a kit a mi történetírásunk még most
is oly méltatlan vádakkal illet.

És itt Károlyi Sándorra kell áttérnünk, mert beszélhetnénk-e a jó
feleségről méltóan, ha férje pályáját nem érintenők?

Takáts Sándor mellékesen, de nyomós érvekkel száll síkra Károlyi
Sándor jó hírnevéért. Érvei nyomósak, mert új, vagy figyelembe nem
vett adatokra támaszkodhatik.

Megállapítja, hogy Károlyi Sándor átpártolását Rákóczi ügyéhez a
dolhai győzelem után nem épen személyes okokból kell magyaráznunk.
Károlyi jó hazafi volt, az országon is akart segíteni, mikor a dolhai
csata után Bécsbe ment s mikor Bécsből visszatért, az országra is
gondolt, nem csupán a maga személyére, mikor a parasztlázadábból
országossá vált felkeléshez csatlakozott. Nem szabad két külön
mértékkel mérnünk egyrészt Károlyi, másrészt Rákóczi és Bercsényi
viselkedését. Az som igaz, hogy Károlyi kincseket gyűjtött a
Rákóczi-felkelés idején. Ezt a mesét Takáts Sándor Károlyi Sándor
vagyoni viszonyainak ismertetésével czáfolja meg.

Még jelentékenyebb az, a mit szerzőnk a szatmári békéről ír. E sokat
vitatott kérdés Takáts könyvében szerintünk el van döntve. Szerzőnk a
Károlyi család levéltárából vett adatokkal jellemzi az ország
nyomorúlt állapotát a nagy kurucz-felkelés vége felé. Tudtuk eddig is,
hogy siralmas volt ez állapot. Tudtuk eddig is, hogy a szegénység, a
mely az idegen kormányrendszertől zaklatva fegyvert fogott és
hazahívta Rákóczit Lengyelországból, már 1707 táján csalódva fordult
el a felkelés ügyétől. De nem tudtuk azt, hogy Rákóczi kormányzata ez
időtájt már úgy bánt a néppel, mint I. Lipót katonái annak idején, sőt
néha talán rosszabbul is. Máramarosmegye 1708 augusztus 2-ikán írja
Károlyi Sándornak, annyira jutottak már szegény lakósink, hogy meg
nem adhatván quantumikat, executioval mennek tiszteink és merő
tirannusi formában füstre köttetvén az lakósokat, félholtan bocsátják
el, mégis semmit sem vehetnek rajtok. Az a mozgalom, mely a
jobbágyokon így akarja a küzdelemre szükséges adót behajtani, többé
nem nevezhető nemzetinek és elvesztette jogosultságát. Ezt bátran
állíthatjuk, mert ezzel nem tagadtuk Rákóczi fölkelésének szükséges
voltát és nem tagadtuk azt, hogy Rákóczi nemes optimismussal és ritka
nagylelküséggel töltötte be történeti hivatását.

Nem az a baj, hogy Károlyi megkötötte a szatmári békét, hanem az, hogy
nem köthette meg hamarább.

Takáts kimutatta, hogy Károlyi a szatmári békéért nem kapott
birtokokat, mint Thaly hirdette. Csak 100,000 forint grationalét
igértek neki, a miből azonban III. Károly király 1713-ban csak
ötvenezret határozott Károlyinak, és ennek fejében meghagyta
birtokában az erdődi uradalmat, a melyért Károlyi Sándor már 1707 ben
Rákóczinak 2000 aranyat fizetett, vagyis az uradalomnak akkori teljes
értékét. A mai felfogáshoz szokott írók megütköznek a pénzadományon.
Pedig az adomány kérdése mellékes. Az a kérdés, szükséges volt-e a
béke vagy nem? Mi volt a fontosabb, az-e, hogy Károlyi a maga és
családja vesztével hazájából kibujdosva lovagias hűséget mutasson
Rákóczi iránt, vagy az, hogy az elpusztult ország minél hamarább
nyugalomhoz jusson és újra gyarapodjék? Az a grationale szokásos volt
akkor, nyíltan kérték, nem titkolták. Körülbelül a rendjellel, vagy
valamely magas hivatallal való kitüntetésnek felelt meg. Nem phrasis
az, hogy Károlyinak e pénzt költségei fejében igérték. Károlyi
Sándor életrajza még nincs megírva, nagy érdemei és egyéniségének
érdesebb sajátságai még nincsenek kellőkép megvilágítva. De a szatmári
árulás meséjét végre valahára el kell dobnunk.

Károlyi nagy úrrá lett a szatmári béke után, de Barkóczy Krisztinát a
fény nem kápráztatta. Szinte sokallotta a nagy czímeket és hatáskört,
a családi vagyon gondozása, gyermekeinek nevelése, a maga kisebb
körében a jótékony és hasznos működés volt az igazi boldogsága.
Szívbaja sokáig kínozta, de ő keveset panaszkodott és mindvégig
fáradozott családja és gazdasága körül. Végrendeletében vagyonát három
részre osztotta. Az első részt a bátori minoritáknak és a nagykárolyi
piaristáknak, a másik részt fiának, a harmadikat leányának hagyta.
Károlyi Sándor elrendelte, hogy Barkóczy Krisztina halála évfordulóján
a szegényeknek alamizsnát osszanak, ételt-italt adjanak és a
templomokban istentiszteletet tartsanak. A míg Károlyi Sándor és fia a
derék Ferencz élt, a jó asszony halála napját ilyen hozzá méltó módon
ünnepelték meg.

Nagyon szeretnők, ha Barkóczy Krisztina levelei minél hamarább
megjelennének. Ez a gyűjtemény rövid életrajzi bevezetéssel és a
szükséges jegyzetekkel, bizonyára érdekes olvasmány lesz. Mert
Barkóczy Krisztina szép leveleket írt, a nélkül, hogy nagyon
törekedett volna a szép stílusra, csak épen a lelke tükröződik
leveleiben. Nevét föl kell vennünk a magyar levélírók sorába. Takáts
Sándornak pedig köszönettel tartozunk, hogy multunk e kiválóságát
megmentette a feledéstől.

       *       *       *       *       *

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.









                     Utannyomás tilos.

                            *

                A fordítás joga föntartva.



                BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA



József napja Rác-Árokszálláson rendesen egy hétig szokott tartani.
Horváth Jóska ugyan, a házassága óta, roppantul megkomolyodott, de
ilyenkor, egyszer egy esztendőben, kidühöngte magát. Máskülönben
nagy csöndességben élt a csöpp asszonykájával s akik jogász korában
ismerték, el se hitték volna róla, hogy olyan kitünő főszolgabiró
váljék belőle. De a régi Horváth Jóska nem veszett el végképpen; a
leányzó nem halt meg, csak aludt. És koronkint föltámadt. Hogy
mennyire föltámadt, arról minden egyes alkalommal három hétig
beszélt Szilas és Bodrog-vármegye.

Ezeket az időszaki, tekintélyes kirugásokat Horváth Jóska azzal
okolta meg a felesége előtt, hogy neki gyönge mája van. Az
egészségének tartozott vele, hogy néha-néha nagyokat igyék. És
csakugyan, abban az esztendőben, mikor apósa, az öreg Joannovics
Milán halála miatt nem tarthatták meg a József-napot, Horváth
József belebetegedett a nagy szolidságba. Nem evett, nem
káromkodott, s már attól féltették, hogy búskomorságba esik.
Szerencsére közbejöttek a választások s egy nagyobb szabásu,
mondhatnám: közigazgatási jellegü áldomás után, amelyen néhány
jövevényt hivatalból az asztal alá kellett inni, Horváth Jóska
kigyógyult kedély-betegségéből.

Hogy a gyönge máju páciens a boritalból, ürmértékben kifejezve,
mennyit használjon, erről az orvosi tudomány nem nyilatkozik egész
határozottan; s e tekintetben a belgyógyászat jeleseinek a nézete
alighanem eltér a Horváth Jóska vélekedésétől. Egy azonban
kétségtelen. S ez az, hogy az orvosi tudomány még nem derítette
ki, vajjon a gyógyulás érdekében föltétlenül szükséges-e, hogy a
májbajos ember az összes boros poharakat sorban a falhoz vágja, s a
kúra végén összetörjön minden néven nevezendő cserép-, üveg-és
porcellántárgyat, ami a kezeügyébe esik. Ez lehet szükséges, lehet
fölösleges; annyi bizonyos, hogy Horváth Jóskának a gyógyászat
terén megvoltak a maga határozott elvei. S nála minden József-nap
úgy végződött, hogy pohár meg tányér nem maradt a házban, a vizet
három napig régi befőttes üvegekből itták, s ideiglenesen le
kellett költözködni az alsó házba, mert a mulatság színhelyén csak
itt-ott maradt meg egy-egy ablaküveg.

A törékeny tárgyak e szörnyü pusztulása többnyire csak a legutolsó
napon szokott bekövetkezni, akkor, mikor a kijózanodott vendégek
már hazaszökdöstek s a házigazda, akinek végre szintén sikerült
becsípnie, magára maradt a cigányokkal. Ilyenkor mindig igen
érzékeny jelenetek folytak le Horváth Jóska meg a felesége között.
A csöpp asszonyka, aki a pezsgőzés első napján maga volt az édes
nevetés, a finále idején könnyek árjává változott át; Horváth Jóska
megfogadta, hogy soha se iszik többet s falhoz vágta az utolsó
poharat.

Szóval a lakzi mindig bús véget ért. De az eltöltött egy-két-kilenc
napért érdemes volt szenvedni. Hogy micsoda vigasságok zajlottak le
ezek közt a betört ablakok és pezsgő-foltos falak közt, arról csak
kevesen tudnának beszélni, mert aki jelen volt, az egy darabig nem
emlékezett semmire a világon, csak a süketítő, folytonos
muzsikaszóra. A cigány éjjel-nappal húzta; ha az egyik kidőlt, volt
helyette más. Kihozták Vásáros-Berényből mind a három bandát; az
Európá-ban, az Arany Szarvas-ban és a Metropole-szállóban nem
maradt még csak egy cimbalmos se. Kinek is húzták volna ott? A
honvédtiszteken kivül, akik kilenc órakor haza szoktak menni, alig
egy-két vendég búslakodott a máskor oly hangos Európában; a
többiek, az igazi mulatók: a jeunesse dorée és a huszártisztek mind
kinn voltak Árokszálláson.

Ez a sivár, árnyéktalan kis fészek sok tekintetben vetekedett
ilyenkor a gyakran emlegetett Aranjuezzel. A zaj például semmi
esetre sem volt ekkora Aranjuezben. S mily szép gyülekezete a
lovagoknak és dámáknak! Mert mindig találkozott egy pár vidám
menyecske, aki nem törődött azzal a néhány kilométerrel. Pár perc a
gyorsvonaton, mi az? S a négyes huszárok olyan jó táncosok voltak!
Nemcsak jól táncoltak: bírták a táncot, csakúgy, mint az italt s
jöttek légyen bárhonnan, tudták élvezni az életet, azon mód, ahogy
csak itt tudják élvezni, a tejjel és mézzel folyó Kánaánnak ezen az
áldott pontján, ahol a természet nyájassága és bőkezűsége az embert
is pazarrá és gondtalanná teszi.

*

Abban az esztendőben, amikor történetem kezdődik, József napja
péntekre esett. A mulatság tehát csütörtökön kezdődött. Piros
rózsa, fehér rózsa; szőke leány, barna ... egy kis tánc, egy kis
kártya, sok bor és megint sok bor mellett elmult péntek, elmult
szombat is.

Vasárnap reggel, kilenc óra tájban, Vidovics Feri, aki máskor végig
ki szokott tartani, hirtelen elszomorodott, s a fejébe vette, hogy
haza megy. Vigye el az ördög Horváth Jóskát, meg az egész úri
társaságot, Van der Kerkhoven kisasszonynyal, a sokszoros milliomos
hollandus leánynyal együtt, akit reggeltől estig neki kellett
mulattatnia, mert a többiek nem igen szerették a francia és egyéb
pogány nyelveket: neki már elég volt a mulatságból.

Mióta a bál elkezdődött, mindössze hat órát aludt, s egyszerre úgy
tetszett neki, mintha egy örökkévalóság óta volna ébren; mintha
végigitta volna az összes pún háborúkat, a középkort, a
reformációt, s Forgách tábornokné egész fiatalkorát.

A banda áhítatosan ismélelte, amit Rác-Árokszálláson már mindenki
tudott:

      Eltörött a hadnagy lába,
      Nem mehet a kaszárnyába.
      --Ejhé, dudajlé,
      Rózsám, szeretsz-é?!
      --Nem!

A nem"-et az érzékenyebb lelkü vendégek igen sok elkeseredéssel
ekhózták. Vidovics Feri elvégezte magában, hogy fölkel; s szándékát
a nehézkedés és az egyensúly törvényeinek óvatos szemmeltartásával
végre is hajtotta.

Valaki rászólt:

--Friss bácskaiakat.

Vidovics Feri abban a hangulatban volt, mikor az ember hirtelen
lelki szükségét érzi, hogy pofon vágja a legjobb barátját.
Körülnézett, mintha valami elrejtőzött ellenséget keresne. Ahogy
azonban végignézett a társaságon s megpillantotta Cipriani bárót,
aki éppen a cigányokat fincoltatta, okosabbat gondolt. A hadnagy
oly részeg volt, hogy Vidovics Feriben föltámadt a nemesebb mámor
önérzete. Az villant keresztül a fején, hogy ő itt a józanság
nemtője.

Megindult szó nélkül. Egy kicsit elszokott a járástól; de léptei, a
körülményekhez képest, kifogástalanul rugalmasak voltak.

Hagyták; azt hitték, hogy a szobájába megy.

Úgy reménykedett, hogy az asszonyok még alusznak s föltünés nélkül
szökhetik meg. Van der Kerkhoven kisasszony nélkül számított. A
hollandus leány éppen szembe jött vele. A kertből kerülhetett elő,
mert egy halom virágot tartott a kötényében. Nem is festett rosszul
a bunyevác asszonyok viseletében. Sugárzott az egészségtől s olyan
volt, mint a frissen nyilt tulipán.

Van der Kerkhoven kisasszonyt már nem lehetett elkerülni. Annál
jobb: legalább egyszer s mindenkorra elbúcsuzik tőle.

Jó reggelt kivánt neki s azután így szólt hozzá:

--Kegyébe ajánlom magamat, kisasszony. Kérem, emlékezzék rám
szívesen.

--Milyen ünnepies! Elmegy?

--El.

--Kár. Szerettem volna, hogyha még marad. Az urak nem szívesen
beszélnek franciául s én oly keveset tudok németül! Ön volt az
egyetlen gavallérom. De remélem, még látjuk?

--Az nem tőlem függ, hanem attól, hogy a kisasszony mennyi ideig
marad Magyarországon.

--Mért? Elutazik?

--San-Remoba megyek egy pár hétre.

--Ah!

--S mivel úgy hallottam, hogy a kisasszony holnapután Temesvárra
készül ...

--Igen. Sorra látogatom frohsdorfi barátnőimet.

--Úgy meglehet, búcsuvizitem alkalmával nem lehet szerencsém.

--Meglehet, Monsieur Vidovics. Tehát addio. Mindig szívesen fogok
emlékezni önre. Vasúton megy?

--Nem. Lóháton jöttem.

--Értem. Á l'anglaise tünik el, hogy itt ne fogják.

--Még van egypár napi dolgom Berényben, csak aztán indulhatok.

--Szerettem volna, hogy ha ön kalauzol Berényben.

--Oda ugyan nem kell cicerone, kisasszony. Egy roppant falu,
melyben hatvanezer ember lakik ...

--De érdekes. A korcsma korintusi stílben épült, s a templom egy
nagy pajta.

--Furcsának találja a mi világunkat ugy-e?

--De érdekesnek, nagyon érdekesnek. Sohase láttam ennyi napsütést.
Itt mindenüvé süt a nap. És a parasztasszonyok cinóber szinü
kendőikkel. Aztán az urak, akik egyebet se csinálnak, csak a pénzt
dobálják ki az ablakon.

--Mert itt mindenki paraszt, senki se úr.

--Annyi bizonyos, hogy felejthetetlen napokat töltöttem itt s hogy
az országuk bájos. Igaz, hova küldjem a Notre coeur-t?

--Tetszett önnek?

--Nagyon. Jó író ez a Guy de Maupassant.

--Én nem is ismerek más írót. Nekem ez az egy is elég.

--Akkor hát ez a kötet kedves önnek s én majdnem megfeledkeztem
róla.

--Boldog volnék, ha megtartaná, kegyességből irántam. Egy szép
könyv olyan, mint egy virág; értéktelen s minden szerénytelenség
nélkül föl lehet ajánlani. A más szép gondolatai révén, talán
kérhetek egy kis helyet könyvtára egyik zugában.

--Ezt a virágot önnek akartam adni, de most már nem adom. Nem
akarok kvittelni önnel. Azt akarom, hogy adósa maradjak. Isten
önnel, Monsieur Vidovics.

--Köszönöm, kisasszony, Isten önnel.

S megindult az alsó ház felé.

A leány folytatta útját, de pár lépésnyire megállt, s visszanézett.
Mikor a férfi eltünt a szeme elől, leeresztette a kötényét; virágai
lehulltak a földre.

Aztán két sűrűn összehajtott papirlapot vett ki a zsebéből. Az
egyik egy express küldött levélnek a fogalmazványa volt; ezt a
levelet egy héttel ezelőtt ő írta az apjának. A másik az a távirat,
amelyet ma kapott Van der Kerkhoven úrtól. Mindakettőt elolvasta
még egyszer:

Amaz így szólt:

Van itt egy Monsieur Vidovics. Elég jómódu. Mintegy másfélmillió
tallérnyi vagyon. Csupa szántóföld. Szép fiu, fiatal, egészséges.
Művelt is, ha éppen akarod. Mit szólnál hozzá, ha mint Madame
Vidovics térnék vissza Hágába? Emma.

Utóirat: Barna, nem lángész, az én genre-em."

A táviratban meg éppen csak ennyi volt:

Van der Kerkhoven kisasszony, Horváth-Joannovics úrnőnél

                                      Puszta-Rác-Árokszállás
                                        per Vásáros-Berény.
                                          (Magyarország.)

Bánom is én.                                        Apád."

Kétfelé hasította előbb az egyiket, aztán a másikat. Majd
összetépte mind a kettőt apró darabokra s ezt a konfettit is
odaszórta a virágok közé.

*

Vidovics Feri az alsó házban fölvette a lovagló bekecsét.
Megkerülte a nagyudvart s az istállók felé tartott. Olyan egyenesen
járt, hogy aki messziről látta, okvetetlenül azt mondta magában:

--Ez vagy főherceg, vagy egy becsipett ember, aki mindenáron nagyon
egyenesen akar lépni.

Kitünően tartotta magát. De hogy végre nyeregben ült, mégis nagyott
lélekzett. Olyanformán volt, mint Montmorency herceg, a nagy
hadvezér, akiről följegyezték, hogy késő vénségében nem tudott se
járni, se feküdni, csak ülni és lovagolni.

A lova bácskai ló volt, aki értette ezt az állapotot. Ahogy a
gazdája a nyeregbe pattant, konstatálta magában:

--A gazdám egy kicsit ki van készítve. Vigyázzunk s helyette
nekünk legyen eszünk. Különben megbízhatik bennem, mert tudom én,
hogy mi a kötelesség.

S csöndesen poroszkált előre a jól ismert úton.

Vidovics Feri számított erre a hűségre. Annyira megbízott a lova
erkölcsében, hogy alig haladtak pár száz méternyire, nyugodtan
elaludt.

Ha tudta volna, hogy hová viszi az ostoba állal! Mekkorát rántott
volna a gyeplőn! Mint fordult volna ellenkező irányba! Hogy
sarkantyuzta volna a paripáját! Mily szélsebesen vágtatott volna
máshová, akármerre, csak hazafelé nem! Hogy rohantak volna, bár a
pokolba, lóhalálában!...

De az ember sohase tudja, hol leskelődik rá a fátum. Ha véletlenül
nem mészsz ki az utcára, mikor tégla esik az emberek fejére, száz
esztendeig élsz s annak idején békén ringathatod szépunokáidat.
Csak annyi kell hozzá, hogy ott maradj, ahol vagy. De te nem
maradsz otthon, veszed a cilinderedet és a sétapálcádat,
gondtalanul kisétálsz s remekül eltalálod, hogy éppen oda állj a
lehulló tégla alá.

Ha Vidovics Ferit véletlenül visszatartja a Van der Kerkhoven
kisasszony társasága s csak egy hét mulva tér haza Berénybe, hogy
másnap vasútra üljön s meg se álljon Nizzáig ... vagy ha hű lova, a
derék Calvados, fölháborodva gazdája szégyelni való állapotán,
leveti a mértéktelen embert egy kőrakásra s ez hat hétig nyögi
József napját a rác-árokszállási alsóházban: akkor hősünk ma Szilas
és Bodrog vármegyék főispánja, boldog férje a Joannovics-lányok
egyikének vagy Van der Kerkhoven Emmának, még boldogabb apja négy
vagy öt nagyfejü Vidovics-fiunak s ez a történet sohase íródik meg.

De ha az ember maga se tudja, mit cselekedjék, vagy mit ne
cselekedjék, hogyan tudja a ló?!...

Szóval, hasonlóan azokhoz az angol matrózokhoz, akik föllázadva a
kapitányuk ellen, megitták az Indiába küldött pálinkát, aztán
zátonyra kormányozták a hajót s holtrészegen táncoltak át a
másvilágra: Vidovics Feri teljes öntudatlanságban, mámorosan
lovagolt végzete elé.

Egyszerre fölriadt, mert a lova megállott. Úgy tetszett neki,
mintha csak pár pillanatig aludt volna, de már Berényben voltak.
Calvados a Sugár Mariska háza előtt állapodott meg s várta az
utasítást.

--Nem bánom, Calvados, mondjunk jó reggelt Mariskának.

Vidovics Feri máskor is ebben az órában szokott kilovagolni s
rendesen stációt tartott a Mariska ablakai előtt. Calvados nem volt
tisztában vele, hogy a szokásos programnak ez a pontja ma el is
maradhatott volna.

--No hát vigyázva lépkedjünk, Calvados.

Ezt a figyelmeztetést az tette megokolttá, hogy hősünk a kocsiútról
átvezényelte lovát a gyalogjáróra, ahová egy keskeny padlón át
vezetett az út. Az árkot, mely a gyalogjárót az országúttól
elválasztotta, bajos lett volna átugratni, mert a Sugár Mariska
utcájában a gyaloglók számára fentartott útvonal meglehetősen
keskeny volt s Calvados könnyen beugorhatott volna az ablakon.
Vidovics Feri ugyan átsétáltathatta volna a lovát a kocsipallón is,
de Vidovics Feri nem a kapuhoz, hanem az egyik ablakhoz igyekezett.

A szives olvasó ezt az expediciót bizonyára hősünk mámorával fogja
magyarázni. Ebből a mámorból már alig volt valami; a reggeli levegő
és a hosszas szendergés Vidovics Ferit majdnem teljesen
kijózanították. Ellenben a leírt rendellenesség helyi szokás volt
Berényben, kétségen kivül olyan helyi szokás, amelyet csak az
előkelőségek gyakoroltak. Az udvariasságnak ezt a nemét a
huszártisztek tették divatossá s egy pár esztendeig ez a
palló-vizit volt Berényben a chic utolsó szava. A palló-vizitnek
megvolt az az előnye, hogy a ló elfoglalta a gyalogjárót, a
gyalogjáró plebéjusokat lekényszerítette a kocsiútra, ami a városi
közgyülésen temérdek rekriminációnak s az egész városban sok
áldatlan háboruságnak volt az okozója, de a berényi hölgyek előtt
igen kedvesnek tünt föl. Aki azonban a kocsi-pallót használta, azt
csak másodosztályu úrnak lehetett tekinteni.

Sugár Mariska éppen az érem-gyüjteményét rendezgette ... De hadd
mutassam be Sugár Mariskát.

Sugár Mariska a gazdag, zsugori Vitkovszki Vazul elvált felesége
volt. Ennek a Vitkovszkinak a vagyonát egy pár százezerre
becsülték, de kevesebb tartásdíjat, mint ő, elvált férj nem
fizetett az osztrák-magyar monarkiában. Sugár Mariska úgy segített
magán, hogy kiadta a szobáit diákoknak, katonatiszteknek,
szinészeknek és szinésznőknek. Tessék elképzelni egy elvált fiatal
asszonyt, aki szobánkint adja bérbe a házát, aki mindenkit ismer s
aki asszonyokkal nem barátkozik; egy sötét teintü, villogó szemü,
csinos teremtést, csókra intő ajkakkal s azokkal a felséges
idomokkal, amelyek nyugtalanná teszik az ifju legénykét épp úgy,
mint a komoly, pápaszemes, gondsujtotta családfőt, aki beíratni
viszi a fiát: vajjon nem természetes-e, ha az ilyen asszony rossz
hírbe keveredik?! És Sugár Mariskáról senki se beszélt rosszat, még
a diákok se, akik pedig elég sűrűn adósok maradtak neki a
lakáspénzzel. Ezt a tekintélyt java részben a tiszteknek
köszönhette, akik jó leány"-nak ismerték s akik, mivel mindig volt
egy-egy öreg főhadnagy lakója, télig-meddig kincstári asszonyt
láttak benne. Egyébként őt tartották a legvidámabb asszonynak
Berényben s nem ok nélkül, mert elég lármás életet élt; de apró
passziói s kiváltképpen rajongása a művésznők iránt elárulták, hogy
szíve nincs szomoruság s ama homályos vágyakozások nélkül,
amelyeket az éremgyüjtés nem elégíthet ki.

--Jó reggelt, Mariska!

--Nini ... Mi történt magával, Feri, hogy ilyen hamar visszajött?

--Az, hogy elvesztettem a szívemet, de megkerestem. S mikor
megtaláltam, siettem vele haza.

--E szerint a hollandus kisasszony nem mese?

--Olyan valóság, mint egy csokoládégyár.

--S hogy kerül ide? Árokszállásra?

--A magyarázat igen egyszerü. Együtt voltak a frohsdorfi intézetben
Joannovics Terkával s most kedvet kapott meglátogatni a barátnőjét.

--És annyira megszerette Árokszállást, hogy már egy hónapja itt
ül?!... Mert legalább egy hónapja, hogy mindenütt csak róla
beszélnek.

--Mint Pickwick úr az emberiséget, keblére öleli egész
Magyarországot, le az utolsó cigánygyerekig. Népviseletben jár s
holland nyelvre fordítja a főjegyző költeményeit.

--Szép? Csinos?

--Tudja, afféle Rubens-alakot igér. Ahhoz képest, hogy szőke,
talán nagyon is egészséges az arcszíne.

--Hogy hívják? Van der Bilt?

--Van der Kerkhoven. Szép név. Kerkhoven holland nyelven annyit
tesz, hogy koporsó.

--De sok kakaóföldje van, mi?.... Jőjjön be s beszéljen el mindent
a legapróbb részletekig. Nagyon kiváncsivá tettek erre a leányra.

--Nem megyek be, mert részeg vagyok.

--Ugyan menjen. Láttam én már magát cifrább kedvben is.

--A művelt francia részegen nem megy vizitbe. Különben megadhatom a
kivánt fölvilágosításokat, így lóháton is. Tehát mindenekelőtt: nem
kakaóföldek, hanem csokoládégyár. Képzeljen, Mariska, annyi
csokoládét, amennyit csak tud. Például tegyük föl, hogy Emma
kisasszony megajándékozna szívével és kezével: harminc esztendeig
folyton csokoládét ehetne egész Berény, mind a hatvanezer ember.

--S mennyit tesz pénzértékben ez a rengeteg csokoládé?

--Harminc-negyven milliót. Tudja, náluk tíz millió az már nem is
határoz.

--Csinos parti! S maga mióta udvarol neki?

--Komolyan beszél?

--Persze. Az egész város tele van vele.

--Én azt hittem, hogy tréfálunk. De ha komolyan beszélünk, mondja,
kedves Mariska, mire volna jó nekem a Van der Kerkhoven kisasszony
roppant gazdagsága? Hogy egy tanya helyett tíz tanyám legyen? Nekem
az az egy tanya is elég dolgot ad.

--Lárifári. Tudom, hogy van miből megélnie s ha éppen költekezni
akar egy kicsit, ezért még nem kell megházasodnia. De gazdag
gazdagot választ; ez már világ sora.

--A gazdagnak nincsen igaza: a legtöbbször rossz üzletet csinál.
Különben nem vagyok olyan gazdag, hogy sokáig el tudjak tartani egy
Eldorádóból érkezett hölgyet, akinek a papája csokoládé-király. Ma
parasztleánynak öltözik, de holnap Ausztráliába küld kalaptollért,
amilyen nincsen másnak.

--Hát az ő milliói?

--Azokat egyelőre ne vonjuk ki az üzletből: nagyon jól
jövedelmeznek. De tegyük föl, hogy Van der Kerkhoven papa hirtelen
megőrülne s gyémánttal telt zacskókat csapkodna a fejemhez, mondja,
mit csinálnék ezekkel a fölösleges milliókkal? Kártyázni nem tudok,
versenyistállót soha se fogok tartani ... Hé, Calvados, ne
fickándozzál, te vén szamár!... Ami pedig a Cléo de Mérode-okat,
meg a többi különösen fésült hölgyeket illeti: ha elszerződném a
Van der Kerkhoven-családhoz, bizony Isten, mint becsületes kalmár
állanám az alkut.

--Ugyan ne mondja!

--Pedig most nagyon komolyan beszélek. Lássa, Mariska, én el vagyok
perzsaszőnyegek és perzsa lányok nélkül, egy nagy csűrben, melyben
sok a tulipános bútor s még több az evőeszköz, de kevés a műtárgy.
Megvagyok egy rossz bricskával s Cipriani báró azt mondja rólam,
hogy nem tudok élni. Talán igaza is van. Annyi bizonyos, hogy engem
egy oldal szalonna meg egy meleg takaró egy hétre teljesen
kielégít. Szeretem az osztrigát, a jó szivart, a zenét; s
megbecsülöm a kényelmet. De ha mindez nincs, engem nem nagyon bánt;
eszembe se jut. Ha egy májusi délután végigfekszem a fűben s
elnézem az égen a bárányfelhőket, nem azon jár az eszem, hogy nem
az én lovam nyeri meg a Derbyt; ha a béreseimmel beszélgetek, nem
vágyódom előkelő dámák után, akik Whistlerről mondanák el
nézeteiket. Azt hiszem, könnyen viselném a szegénységet is, bár
igen nagy örömem, hogy azt tehetem, amit akarok, jöhetek, mehetek,
amerre tetszik és senkise rendelkezik velem. Szóval Parlagi Jancsi
vagyok, aki néha nagyokat iszik s néha, a legszívesebben, nem
csinál semmit, csak nézelődik. Ez nálam már családi hagyomány,
nevelés és hajlandóság dolga. Mire való volna nekem a parti és a
Van der Kerkhoven papa milliói?

--Ez csak olyan beszéd. A pénz lehet sok, de soha se lehet elég.
Akinek sok van, még többet akar. Valami ambiciónak élne; egyszer
majd csak eszébe jut valami. Nagyban gyakorolná a jótékonyságot.

--Köszönöm. Ahhoz már önző vagyok, hogy a szegényekért föláldozzam
magam. Megházasodni--jótékony célra!... Kegyetlen gondolatai
vannak, Mariska!

--Soha se hetvenkedjék. Láttam én már Vidovicsot, aki ötven
esztendős koráig élcelődött a házasságról s aztán háromszor is
megházasodott.

--Az igaz, ebben a népes családban mindenre talál példát, különösen
a szamárságokra. De mondja csak, Mariska, magának olyan kitünő
értesülései vannak!... Ha Van der Kerkhoven kisasszonyt házasítják,
azt értem. Egy hónap óta ő a környéken a legérdekesebb személy;
ennyi pénz senkit se hagyhat békén. Hanem azt már nem értem, hogy
miért éppen engem szemelnek ki a vőlegényének? Miért nem Ciprianit,
aki nyolcvanezren felül minden összegnek udvarol? Miért nem
Vizaknayt, aki úgylátszik, belé szeretett, legalább néha egy
negyedóráig is úgy néz rá, mint egy hű, de igen beteg kutya?...
Miért nem akárkit? Miért éppen engem?

--Mert maga egy hónap alatt harmadszor ment ki Horváthékhoz, ami
nem szokása. Mert ... mit tudom én?! Van der Kerkhoven kisasszony
bizonyosan jobban tudja, mint én.

--Az, szegény, nem is sejti, hogy millióira Berényben szemet
vetettek, a nemzeti vagyon öregbítése végett. Ha háromszor is kinn
voltam náluk, Terka az oka; azt mondta: Szegényt nem hagyhatjuk
árván; magának helyt kell állnia." S én helyt állottam. Legalább
beszélhetett valakivel egy pár szót. Napokon át nem volt kihez
szólnia. Horváth Jóska megtanította magyarul káromkodni s aztán
levette róla a kezét.

--Kedves Feri, én azt mondom magának, hogy ha két embert ilyen
határozottan házasítanak, a hiba sohase az egész világé, hanem
mindig a gyanusítottaké. A kettő közül az egyik mindenesetre ludas.
Úgy látom, ebben a dologban maga a hibás; maga udvarolt. Gyónja
meg. Okosabb, ha meggyónik.

--Kedves Mariska, erre én azt felelem magának, hogy ebben a
dologban én éppen olyan ártatlan vagyok, mint Van der Kerkhoven
kisasszony. Nem udvaroltam. A berényi közvélemény téved. S hogy
mennyire téved, mutatja az, hogy én a hét végén utazom San-Remoba.

--Ah, ah! Vége egy szerelmi regénynek!

--Ez a szerelmi regény el se kezdődött. Maga nem hisz a hivatalos
cáfolatnak. Nos, én bizalmasan azt is elmondhatom magának, hogy
soha, semmi szín alatt, el nem venném Van der Kerkhoven
kisasszonyt. Először, mert: nem szeret. Már pedig én keveset
követelek az élettől, de azt igenis megvárom tőle, hogy a kivel én
megosztom minden napomat, annak én legyek a jóisten. Nem venném el,
másodszor azért, mert: én se szeretem őt. Nekem nagyon okos. Ha
valaha elkövetném azt a helyrehozhatatlan ostobaságot, hogy
megházasodjam, bizonyosan egy kis bolondot vennék el ... de az
aztán nagyon kedves kis bolond legyen!

--És harmadszor nem venné el azért sem, mert mint jó Vidovics,
szentül megfogadta, hogy sohasem fog megházasodni.

--Nem, azt nem fogadtam meg. Amint nem fogadtam meg azt sem, hogy
nem fogok párbajozni. Azt sohasem tudja az ember előre. De nem
veszekszem s nem keresem a házasság veszedelmét.

--Inkább elutazik.

--Inkább elutazom.

--S mondja, miért tart úgy a házasság veszedelmétől? Maga nem ötven
esztendős.

--Mert tudom, hogy minden asszony elégedetlen s mindegyik az urától
kéri számon, amit az élet tagadott meg tőle. Már pedig az élet
mindenkitől megtagad valamit. Semmi kedvem egy örök szemrehányást
hordozni ártatlanul.

--S ebben a meggyőződésben élve, mégis képes volna elkövetni a
helyrehozhatatlan ostobaságot?

--Ha nagyon szépen kér rá valaki. De igen nagyon szépen kell
kérnie!... Van magamhoz való eszem, de a férfiak gyöngék s a
leányok erősek. Valami érthetetlen fegyverök van, amelytől félek,
mint ahogy a zuluk félnek a fehérember Winchester-fegyverétől.
Különben nagyon részeg lehetek, mert bölcselkedem.

Ebben a pillanatban egy podgyászszal megrakott, csukott batár
fordult be az utcasarkon és Sugár Mariska, aki hárászkendőjébe
burkolózva, nyugodtan könyökölt a nyitott ablakon, hirtelen
fölemelkedett.

--Ahá, az új lakóim!

--Kiadta a főhadnagy szobáját?

--Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak.

--Csinosak? Érdemes megvárni őket?

--Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem. Kitünő
figura; olyan mézes s olyan előkelő, mintha bálanyának született
volna. Majd meglátja, milyen jó alak.

Kezet nyujtott s visszahuzódott az ablaktól.

Calvados azt hitte, hogy elvégezték a dolgukat s menni akart. De
gazdája egy mozdulattal megértette vele, hogy másképpen
rendelkezik.

Ott maradt az ablaknál s megvárta a batárt. A rozoga, ócska, sáros
bárka bekanyarodott a kocsipallón s megállt a kapu előtt.

Míg a kaput belülről kinyitották, a kocsis kidugta a fejét két
óriás kosár közül s alázatosan köszönt a nagyságos úrnak.

--Honnan jössz?--kérdezte tőle Vidovics rácul.

--A fogadóból,--felelte a kocsis.

--Csak a podgyászt hozod?

--Nem, az uraságok is benn ülnek.

Ez a fölvilágositás meglehetősen fölöslegessé vált, mert a bárka
megizzadt ablaküvege mögött egy női fej jelent meg, mely a kis ülés
felől kíváncsiskodott ki az utcára. Vidovics nem láthatta jól a
kiváncsi fejet; amit mégis észrevett, egy csöppet se elégítette ki.

--Öregnek látszik s mintha mosolygott volna. Ez a nagynéni. De hol
van a macska, jobban mondva, hol vannak a macskák?

A kaput kinyitották s a bárka behömpölygött az udvarra. Vidovics a
kapufélfához kormányozta Calvadost. Mariska a cselédeivel már kinn
állt az udvaron s mikor a kocsis nagynehezen megállította gebéit,
udvariasan nyitotta ki a bárka ajtaját.

A kocsiból legelőször is egy alacsony termetü s fürge mozgású öreg
hölgy pattant ki, aki nyájasan üdvözölte Mariskát s aztán a
bennülőkhöz fordult. Azok mintha nem akartak volna mindjárt
kiszállani. Pár pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik
cselédje eltüntek s nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet
a kocsitól a folyosó lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra
terítettek.

--Sáros nekik az udvar,--szólt magában Vidovics Feri.--Ejnye be
kényesek!

A következő percben Mariska és az öreg hölgy két bundába és
nagykendőbe burkolt, tetőtől-talpig bebugyelált női alakot emeltek
ki a kocsiból, akiket takaróiktól alig tudtak a széles bárkából
kifejteni. Mintha két kényes, délszaki növényt emeltek volna le
onnan, hogy a melegházba vigyék.

Vidovics Feri még csak az orrukat sem láthatta nagykendőiktől, de
azért le nem vette róluk a szemét.

--Úgy ugrálnak mint a gazellák,--monologizált, mialatt amazok
felszöktek a lépcsőn s eltüntek a szobájokban.--Egyik sem lehet
idősebb tizennyolc esztendősnél ... Hátha egyszerüen bemennék
hozzájuk?

De maga se tudta miért, nem tudta elszánni magát, hogy berontson a
szobájukba, ahogy művésznőkkel szemben már megszokta. S Mariska,
mikor áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába,
álmélkodva látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja
lovát az ajtaja előtt.

--Maga még most is itt van, Feri?

--Látni akarom az énekes madárkákat.

--Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát.

--Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik?

--Most mindjárt?

--Természetesen.

--Ohó! Az lehetetlen. Először, mert, öltözködnek. És másodszor ...

--Másodszor is van?

--Ezt kellett volna először mondanom. Tudja, ezek nem affajták,
akikhez csak úgy egyszerüen beállít az ember. Első tekintetre
látni, hogy jobb családból valók. Nem az Apor Ilonka-genre, amivel
nem akarom kicsinyleni a hódításait.

--Csak tessék. Ezek tehát ama bizonyos szegény, de becsületes,
rossz sorsra jutott, de büszke lengyel főnemes leányai?...

--Azt éppen nem mondom. Az öreg hölgy szavaiból úgy vettem ki, hogy
zeneprofesszor az apjok.

--Ah, zongorahangoló! Az már más. Eszerint testvérek?

--Annyira testvérek, hogy ikrek.

--Ah, ah, egyre érdekesebb a dolog. S én haza menjek aludni? De
maradjunk a főkérdésnél. Csinosak?

--Mint két rózsabimbó. S egyik olyan, mint a másik. Annyira
hasonlítanak, hogy össze lehet őket téveszteni.

--S hogy ez ne történjék, az egyik piros, a másik pedig kék
szalagot visel.

--Amint mondja.

--De hisz ez Giroflé és Girofla, az operette!

--Azt mondják, hogy a színháznál így nevezik őket.

--Lám, lám, lám, lám. És maga azt kivánja, hogy haza menjek?

--Természetesen. Remélem, nem akar nálam botrányt csinálni? Ezek
még nem ismernek; azt gondolhatnák rólam, amit akarnak. Mit tudják
azt, hogy maga három napig ivott?!

--Azért ne haragudjék rám, Mariska; már megyek. De mondja, nem
láthatnám őket az ablaknál?

--Ó, még ráér megismerkedni velök. A szezon végéig itt maradnak.

--Igen, de én egy pár nap mulva megyek San-Remoba. Pénteken, vagy
legkésőbb szombaton.

--No, addig nem fogja elcsábítani őket.

--De büszke a lakóira!

--Majd maga is más hangon fog beszélni, ha megismerkedik velük.
Lasciate ogni speranza.

--Maga minden szinésznőről ezt mondja. S ezért szeretem magát. Nem
ábrándul ki soha. Imádom magát, Mariska. S hogy megmutassam,
mennyire tisztelem e házat: megyek.

--Azt hiszem, ideje, hogy menjen. Calvados már alszik. Mintha ez
is három napig ivott volna, szegény.

Elbúcsuztak s Vidovics Feri végre megindult hazafelé. Kiléptette
lovát a kocsiútra, de nem állhatta meg, hogy ha messziről is, oda
ne tekintsen arra az ablakra, mely azelőtt a főhadnagyé volt.

Két leányfejet pillantott meg az ablaküvegek mögött. Nem láthatta
jól az arcukat, mert az ablaktáblák pántjai egy kissé eltakarták
őket, de amit látott, azzal megvolt elégedve.

Levette a kalapját s nagy reverenciával köszöntötte őket. Úgy
tetszett neki, mintha a két leányfej mosolyogva viszonozta volna az
üdvözletet.

--Lám, nem is olyan haragosak!--szólt magában s az utcasarokhoz
érve, visszapillantott az ablak felé.

Mire haza érkezett, annyira elálmosodott, hogy ruhástól ledőlt a
kanapéjára s menten elaludt.

Azt álmodta, hogy csillagtalan éjjel valami nagy fekete vízen jár,
gyászos baldakinu, könnyü ladikon; szemközt vele, a homályban,
sötét alakok eveztek, akiknek nem láthatta az arcát. Előtte, fehér
ruhában, átázott arccal, halotthalavány női alak feküdt, akiről nem
tudta, él-e még vagy meghalt; nem mert közelebb hajolni hozzá s
remegett, hogy a ladikot csapkodó habok elragadják tőle. Szorongva
leste, merre láthatná a partot, de csak a koromsötét eget s a
fekete vizet látta; sehol, semerre egy fénysugár. A sötét alakok
hangtalanul eveztek s szorongását rémítő félelem váltotta föl; a
torka összeszorult, homlokát hideg verejték borította el s szíve
őrülten kalapált. Egyszerre valami megcsillant a vízen. Már azt
remélte, hogy a parti lámpa, mikor rémülten vette észre, hogy komor
ciprusfák között sírkövek meredeznek előtte s a szigettemető
csillogó márványkövei csak a ladik lámpájának gyér világát verik
vissza a vízre ... Aztán kápolnaszerü, komor épület mellett
haladtak el s az egyik evezős hirtelen fölegyenesedett. Kiáltani
akart, de hang nem jött a torkából. Behunyta a szemét s mire
fölnézett, a fehérruhás nő már nem volt a ladikban. Kétségbeesve
tekintett hátra, de maga mögött csak a fekete kőkereszteket látta s
mintha egy elhaló hang a nevén szólította volna ... A zokogás
kitört kebléből s fölébredt.

--Igazán sokat ittam,--szólt, megtörölve a szemét. Mintha valami
ónsulytól szabadult volna. De érezte, hogy a szíve még most is
sebesen ver.

Megnézte az óráját. Esti hét óra volt.


II.

Oly büszkék vagyunk lelki világunkra s egy rocska hidegvíz elég rá,
hogy szétszórja legmakacsabb gondolatainkat, elnyomja rossz
sejtelmeinket s elfelejtesse velünk azt az érzésünket, melyet
már-már urunknak és parancsolónknak tekintettünk. Ha lelked
zaklatott, háborgó: állj a zuhogó alá s mire megtörülköztél, egy
pár óráig más szemmel nézed az egész világot.

Vidovics Feri, mikor este nyolc óra tájban kilépett a
fürdőszobájából, teljesen megfeledkezett arról a veszedelemről,
mely őt Van der Kerkhoven kisasszony képében fenyegette; egy
pillanatig se foglalkozott azzal, hogy rosszat álmodott s nem
emlékezett rá, hogy aznap délelőtt, mámora ködében, két leányfejet
látott, amelyek mintha integettek volna feléje a fehér jácintok és
rózsaszínü gardéniák közül.

Csak arra gondolt, hogy egy pár nap mulva San-Remo olajfái között
fog bolyongani, pompázó tavaszban, melyhez képest a mi májusunk
zord, szigoru időszak. Találgatta, vajjon átrándul-e a
galamb-lövésre s előre örült az excentric alakoknak, az átutazó
Héróknak és Juliáknak, akikkel a vendéglő-élet vásári zsivajában
köt majd ismeretséget pour une éternité", ami nála annyit fog
jelenteni, hogy: a soha viszont nem látásra.

De mit csináljon az ember Vásáros-Berényben este nyolckor, ha egy
órával előbb tökéletesen kialudta magát? Az ember elmegy a
színházba, mint mindenki. Berényben, ahol a társaságos életnek
megvannak a maga külön törvényei, ez az a hely, ahol élned és
halnod kell. Ha éhes vagy: megvacsorázol a páholyodban, ha a jókedv
pirosra festi képed: narancsokat dobálsz a színpadra s ha nem
tudod miért, elfog a spleen: pezsgős pohárral a kezedben várod
Hamletet, mert arcod víg a bánat idejében ...

Behivatta a legényét s kiadta neki a parancsot:

--Akármikor jövök haza, hat órakor felköltesz s megmondod
Gyurkának, hogy fogja be a két szürkét. Szent-Jánosra megyek. Ha a
tiszttartó bejönne, nem kell befogni.

Aztán kisétált az utcára.

A nagy csűr, ahogy Vidovics a házát nevezte, közel volt a
piactérhez; csak egy pár lépést kellett tennie s már ott volt
Berény város szívében.

A piactérre már ráborult a nyugodalmas éj. A boltajtók nagyobbrészt
zárva voltak; itt-ott hallatszott egy-egy elkésetten gördülő
vasajtó csikorgása. A villamos lámpák alatt álldogáló subás
falusiak, a József-napi vásár utolsó vendégei, hazafelé
kászolódtak, s a piacot körülölelő kis utcák gyorsan szítták föl
magukba a pihenésre siető, sötét alakokat. A roppant térséget, ahol
egy negyedórával ezelőtt még bunyevác, magyar, sváb és rác
parasztok tarka sokasága nyüzsgött, birtokba vette a csend és
homály. A tér északi szélén magánosan álló nagy templomot mélységes
sötétség környékezte, s mögötte, az egész tájékon, vak homály és
kisérteties némaság ült.

Csak délnyugatról, a Metropole-szálló oszlopos homlokzata felől
hallatszott némi lárma s a tér keleti részén csillogott élénkebb
világosság, ahol a felhők közt bujkáló holdtól ezüstszürkére
enyhült szemhatáron az új színház barokk formái rajzolódnak.

Vidovics szerette ezt a roppant piacot, mely terének bőségével és
pazarságával a rónaság áldásaira emlékeztette. Arra gondolt, hogy a
köröskörül békén pihenő, rengeteg síkságot, melyre oly kegyesen
tekint a jóságos ég, nem teheti immár szegénynyé és nyomorulttá
semmiféle civilizáció: se a villamos lámpák fényüzése, se a
Metropole-szállóba importált pezsgőtenger, se a fegyveres béke
őrzőinek egész szárazföldi lovas és gyalogos állománya, se a
cigányzene szította szenvedelmek, se a Kékessy Andor színművész úr
tíz lépésnyi távolságban csillogó cilindere, mely hősünkre nézve a
nyugati eszméket, Hauptmann Gerhártot, Ibsent, Sudermannt,
Planquette-et és Varneyt, sőt magát Párist jelentette.

Ebben a pillanatban két fiatal hölgy haladt el mellette, gyorsan,
könnyedén, mint egy fecskepár. Olyan váratlanul surrantak el az
oldala mellett s olyan messze jártak a legközelebbi villamos
lángtól, hogy az arcukat nem láthatta, de lehetetlen volt a
járásukat meg nem ismernie. Odébb Kékessy úr tisztelettel köszönt
nekik s a hölgyek fejbiccentve fogadták az üdvözlést.

--Ezek az én szinész-kisasszonykáim,--szólt Vidovics Feri
magában--akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb.
Vajjon csakugyan olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet
jelentékenyen szelidíti az erkölcsöket; legalább a régiek így
tartották.

De azért nem sietett utánok, pedig megszokta, hogy a színésznőknek
az utcán mutatkozzék be, minden körülményesség nélkül. Berényben a
víg emberek nem igen kedvelik a ceremóniát.

Csak a tekintetével követte őket, amíg a két leány eltünt a színház
tájékán.

--Lám, lám--tűnődött--az operetteírók nem találhatnak ki olyan
bolondot, amit az élet a maga naiv komolyságával meg ne ismételjen.
Tessék: Giroflé és Girofla, az egyik kék, a másik rózsaszín
szalaggal. Őszintén szólva: nem hiszek ebben a poézisben. A
természet, amire tart valamit, nem produkálja mindjárt két
példányban. A csiperkegomba nem sokat különbözik a szomszéd
csiperke-gombától, de ki látott valaha két Maréchal Niel-rózsát,
amelyek formára, színárnyalataikra, leveleik rajzára, szirmaik
összefogózkodására, a százlevelüség minden intimus bájára úgy
hasonlítanának egymáshoz, mint két tyúktojás?! Az ikrek
mulatságosak, ha akarom: kedvesek is, de azok az ikrek, akiket
össze lehet téveszteni, mint Giroflét és Giroflát, nem lehetnek
poétikusak.

Ekközben utólérte a szinészt, ki mélabúsan sétáltatta ujonnan
vasalt pepitanadrágját Vásáros-Berény középkorias kövezetén.

--Mondja, Kékessy úr,--szólította meg,--ön tapasztalt ember ...
honnan van az, hogy minden szinésznő rosszul öltözködik?!
Hogy--május avagy december hó--minden művésznő másképp jelenik meg
a napfényen, mint a többi páváskodó szép?! Hogy ha szegény,egy
korona értékü cafranggal, akarja, nem akarja, föl kell tünnie s
hogy ha annyi a pénze, mint a polyva, nem tud úgy öltözködni, a
hogy--bocsássa meg--az úriasszonyok?! Hogy ha egyszerü és finom
akar lenni, cifrább, mint egy mór épület s hogy egy öreg, tudós
asszonyban is rá lehet ismerni az egykori művésznőre?!

--Ennek az Országos Szinész-Egyesület az oka,--felelt nyugodtan
Kékessy úr s kifejtelte, hogy ha ő főispán volna, mit tenne a
vidéki szinészet érdekében. Az igazgatói koncessziót nem szabad
egyéb föltételhez kötni, mint egy közönséges erkölcsi
bizonyítványhoz, más alapokra kell helyezni a nyugdíj-ügyet, véget
kell vetni az egészségtelen primadonna-kultusznak s végül
szabályozni kell az állami és városi szubvenció kérdését. A
szubvenció szónak egyszerü ellehelése elég volt rá, hogy
valóságos ihlet fogja el a gömbölyü bonvivant-t s Vidovics Feri
kezdte élénken sajnálni, hogy mindeddig nem kinálták meg a
főispánsággal, amely kedvező helyzetben egy kategorikus nem-mel
véget vethetne e tenger panasznak.

--Igaz,--szólt hirtelen, merész á-proposval,--a szezon vége
szenzációsnak igérkezik. Új erők, új repertoire!...

--Igen, a Haller-lányok!--felelt szomoruan a yorkshirei
művész.--Most már pláne párosával kapjuk a primadonnákat! Hová
sülyedtünk! Shakspere korában ...

--Azt mondják, nagyon érdekes kis jószágok,--rögtönözte
Vidovics.--Persze, az operette!...

--Az operette még hagyján,--sóhajtott Kékessy úr,--de most már az
operát is a nyakunkra hozzák! Kinek kell itt az opera, ha szabad
kérdenem? Zampa és az Alvajáró Vásáros-Berényben! Nevetséges!
Ha az Országos Szinész-Egyesület ...

--Opera-énekesnők?--vágott közbe Vidovics.

--Igen; az operette derogál nekik. Szép hangjuk van, különösen a
kisebbiknek.

--A kisebbiknek? E szerint nem ikrek?

--Dehogy. Csak amolyan mű-ikrek. A nagyobb hatás kedvéért. Különben
csak egy vagy két esztendő lehet köztük a korkülönbség.

--De nagyon hasonlítanak egymáshoz?

--Össze lehet téveszteni őket, mert egyformán fésülködnek s
egyformán öltözködnek.

--Egészen a kék és rózsaszín szalagig?

--Igen; roppant ápolják a hasonlatosságukat. A kék és rózsaszín
szalagra egyébként semmi szükség, mert a hasonlatosságuk csak
addig tart, amíg az egyik megszólal. A hangjuk más. Ez az egyetlen,
ami bennük, hogy úgy mondjam, egyéni.

--Azt hallottam róluk, egy kicsit rátartóak.

--Rettenetesen nagyralátók. Máris úgy járnak-kelnek a világban,
mint két kis Patti, pedig még csak most végezték el az
opera-iskolát. Szentül meg vannak győződve, hogy fényes jövő
várakozik rájok, amelynek első stációja: Vásáros-Berény, a második:
Budapest s a harmadik: Szent-Pétervár. Az apjok telebeszélte a
fejöket efféle szamárságokkal; az öreg Svengali egyszerüen bele van
őrülve a leányaiba. Nincs az az igazgató, aki megférjen vele. Azzal
kezdte, hogy beleszólt minden próbába, kikötött a karmesterrel s
reformálni akarta az egész társulatot. Ide már csak úgy
szerződtették őket, hogy a direktor kikötötte Svengali papának a
visszavonulását. Ha csak beteszi a lábát a városba, a szerződés
fölbomlik. Valóságos csapás rájok nézve az a vén ember. Az egész
télen szerződés nélkül voltak miatta. Rettenetesen félti
szegényeket; úgy látszik, arra számít, hogy főhercegekhez adja őket
feleségül.

--Ejha! Akkor hát hiába hívnám meg őket vacsorára?

--Mit képzel? Hozzánk, a kollégáikhoz is ritkán ereszkednek le.
Most vagy két este együtt vacsoráltak velünk a fogadóban, de csak
azért, mert még nem volt lakásuk. Az őszszel is egy társulatnál
voltunk: Balajtinál Miskolcon. De ott két hónap alatt nem ért
bennünket ez a szerencse. Mihelyt lakásuk van, egész nap otthon
ülnek s előadás után sonkát meg sajtot vacsorálnak.

--És ők ezt mulatságosnak tartják?

--Várják a főherceget.

--És mindjárt kettőt!

Eközben a szinházhoz értek s Vidovics észrevette, hogy a sötétből
egy szivarozó alak nagyot köszön feléje.

--Ah, jó estét igazgató úr. Nos, hát hogy vagyunk?

--Bizony, kérem, nagyon megérezzük az árokszállási névnapot. Tegnap
Lear király-t adtuk; Leart magam játszottam, Edmundot Kékessy,
Cordeliát Ilonka: s tizenöten voltak a szinházban. Ma pláne a
Bőregér megy s még ma is csak félházunk van.

--Hja, vásár után vagyunk.

--De vasárnap. Nagy baj az, kérem, hogy itt az értelmiségnek csak
akkor kell a szinház, ha se névnap, se megyegyülés ...

--Se disznótor. Igaza van. Én a mi értelmiségünket nem is nevezem
értelmiségnek. Pedig hallom, most már operát is kapunk.

--Mit csináljak, kérem? Az ember bele öli a vállalatba egész
vagyonát s hiába. Néha, ha ez az aranylánc nem volna, mely még
boldogult nagyatyámról maradt rám, nem tudnám fizetni a társulatot.
De nekem már a véremben van, hogy ne sajnáljak semmi áldozatot.

--Kékessy úr azt mondja, hogy az új énekesnők nagyon kedvesek.

--Az egyiknek olyan hangja van, mint a La Grange-nak s a másik
olyan muzikális hogy két nap alatt betanul akármit.

--Akkor hát kár, hogy két példányban születtek. Egy személyben
többre vinnék, mint így kettecskén.

--Ó, nagy jövő vár rájok, különösen a kisebbikre, aki még nem tud
semmit. Majd megtetszik látni. Előadjuk az Alvajáró-t, Zampá-t,
a Remete csengetyű-jét, Hoffmann meséi-t ... Apropos, valamire
bátorkodnám kérni a szivességét. A vidéki operák ügyében egy
szerény memorandumot szerkesztettem; holnap vagy holnapután küldöm
el a belügyminiszter úrhoz. Ha véletlenül Pestre méltóztatnék
utazni, kegyeskedjék néhány jó szóval figyelmeztetni rá a kegyelmes
urat.

--Kedves igazgató úr, Warga ő excellenciája messziről rokonom
ugyan, de olyan messziről, hogy e nagy távolság miatt mindössze
kétszer vagy háromszor találkozhattunk, amióta a világon vagyunk.
Nagyon kevéssé ismer s tudtommal csak egyetlen egyszer emlékezett
meg rólam. Ez akkor történt, mikor a fiát Kalocsán megbuktatták.
Nagyon dühös volt s elhatározta, hogy református gimnáziumba adja a
gyereket, hadd pukkadjanak meg a jezsuiták. Azt mondják, az első
pillanatban Berénybe akarta küldeni, de aztán mást gondolt s így
szólt egy közös rokonunkhoz: Mégis csak Debrecenbe viszem, mert ha
Berénybe adom, olyan korhely fickó lesz belőle, mint Vidovics
Feri." Az én ajánlatom tehát nem sokat használna az ön
memorandumának. De majd beszélek a sógorommal; az nagyképü ember s
a szava sokat nyom a latban.

Ezzel jóéjszakát kivánt a művészeknek s belépett a szinházba.

Hogy a bérelt helyére juthasson, végig kellett mennie az egész
nézőtéren. Elég hangtalanul járt, de még se tehette ezt némi
föltünés nélkül. Ahhoz képest, hogy hatezer hold első minőségü
bácskai földet mondhatott a magáénak, Vidovics Ferinek igen jó
termete volt; talán mint szegény fiu is szembe tünt volna, de így
bajos volt észre nem venni. Aztán meg a szinházi közönség megszokta
ugyan a jövését-menését, de ma senkit sem vártak a jeunesse
dorée-ból s megjelenése az avatatlanoknak--de egyszersmind
érdeklődőknek--azt adta hirül, hogy az árokszállási dáridó, mely
Vásáros-Berényt néha egy hétre is kivetkőztette rendes formájából,
immár vége felé jár. Azért ezúttal a szokottnál is nagyobb
érdeklődés kisérte a helyére s mialatt illő csendben haladt végig a
zártszéksorok között, a nézőtér figyelmét meglehetősen elvonta a
szinpadtól. A szaténblúzos polgárkisasszonykák dühvel elegy
melankóliával tekintettek utána, a szerényebb sorsu értelmiség
hölgytagjai kiváncsian pillantottak az üres páholyokra: nem
bukkan-e ki valahonnan a hollandus kisasszony feje s a jobboldali
szinészpáholy összes messzelátói mozogni kezdtek.

Még a szinpad is fölelevenült egy percre. Orlovszki herceg életunt
vendégei, akik az imént fagyos nyugalommal konstatálták, hogy
Eisenstein esete

      Fura eset, ha-haha!
      Soha ilyet, ha-ha-ha!

hirtelen összesugtak; Adél személyesítője pedig fölhasználta az
általános elszórakozást és sietett megismételni a couplet-ját:

      Márki, szivem,
      Higyje nekem,
      Hogy bánt ez a dolog,
      Mert csak aki vak,
      Mondana olyat,
      Hogy én szobalány vagyok.

Mindezt Vidovicsnak énekelte, aki ezalatt elfoglalta helyét az első
sorban. A szegény Adél csak az előbb tudta meg, hogy a szinügyi
bizottság a jövő évre nem akarja szerződtetni; egyetlen reménysége
az a fiatal ember volt, aki most ült le vele szemben. Vidovicsot jó
fiunak ismerték; ha a szinügyi bizottság csak ő belőle áll, az
egész színtársulat ott vénült volna meg Berényben.

Hanem ez egyszer kárba veszett a zengő kacérkodás, a meleg tekintet
és a delejes mosoly. Vidovics alig hogy letelepedett, oldalt
fordult a szinpadnak s körültekintett a nézőtéren. Azonnal
megtalálta, amit keresett. A két leány ott ült a második emeleten,
egy baloldali páholyban, közel a szinpadhoz. De mintha nem igen
akartak volna mutatkozni; meghuzódtak a nézőtér felé eső sarokban.
Az egyiknek, aki bizonyosan a padon ült, csak a frizurája látszott
ki; a másik pedig, aki lentebb, az előtérben foglalt helyet,
minduntalan hátrahuzódott a páholy belsejébe. Vidovics nekik
szegezte turfmesszelátóját s várt türelmesen.

Azok hamarosan észrevették a tolakodó érdeklődést és védekeztek.
Hol a szinházi nagyító-üvegüket tartották az arcuk elé, hol
elbujtak egészen. Ha ki-kipillantottak s látták, hogy az ostrom
egyre tart, hirtelen elfordultak s a nézőtér másik felén kerestek
nézegetni valót, vagy tettetett áhítatossággal temetkeztek belé az
Orlovszki herceg nem éppen tündéri szoaréjába. De a legtöbbször,
alig mutatkoztak, máris eltüntek. Abban az állbatatosságban,
melylyel a nagy bolond angol messzelátó mindenüvé követte őket,
mint egy hű kutya, több volt a komikum, mint a szemtelenség, s
üldözőjüknek úgy tetszett, mintha ez az enyhítő körülmény se
kerülte volna el a figyelmöket.

Bár csak egy-egy pillanatra mutatták meg a fejecskéiket, e pillanat
alatt is meglátszott rajtok, hogy tulajdonképpen maguk se tudják:
nevessenek-e vagy bosszankodjanak?

Sőt mintha, ama nagy buzgalom ellenére, melylyel futottak,
menekültek az üldöző tekintet elől, gondjuk lett volna rá, hogy ha
egy-egy szempillantásra is, mégis csak megmutassák magukat.
Kacérkodtak-e egy kissé, vagy a nőiesség önkéntelen mozdulata volt
ez, megnyilatkozása a szendergő asszonyiságnak, melynek örök óhaja:
legyőzöttnek lenni?--Vidovics nem volt tisztában vele. De mindegy.
Annyit elért, hogy az a minden képzeletet meghaladó s még
Vásáros-Berényben is feltünő nembánomság, melylyel már vagy tíz
perc óta bőszítette a körülötte ülő hölgyeket, nem maradt
eredménytelen. Ha a közönség nem is, ő már látta Giroflét és
Giroflát.

S így szólt magában:

--Milyen vakok az emberek! Azt mondani, erről a két leányról, hogy
egyformák, hogy csodálatosan hasonlók! Igen, egy a fejök nemes
formája, a teint-jök, mely szinte áttetsző s hasonlók a vonásaik
is. Még a termetük is egy stílü; mind a kettőnek a növésében van
valami, ami a prerafaelisták liliomaira emlékezteti az embert,
azokra a végtelenül gyöngéd, bájosan karcsu, láthatóan a paradicsom
kertjében termett liliomokra, amelyeket mintha egy lehellet is
megtörne s amelyeket a valóságban nem, csak ama régi képeken látni.
Egyforma végre a hajviseletük s főképpen az öltözködésük. De
micsoda barbár az, aki ezt a két fejet összetéveszti! Az egyiknek a
haja majdnem szőke, a másiké sötét gesztenyeszínü; az egyiké
bágyadtan puha, selyemszerü, a másiké tömött, buja és bársonyos
fényü. A szőkének a szeme világos, derűs, nyájas kék, mint a
zürichi tó vize egy áprilisi délelőtt, a barnáé olyan, mint egy
melegtüzü zafir. Amannak az ajka egy gyönyörüen megrajzolt csókos
ajk, aminőket Fragonard festett, emezé az az édes száj, amely
mintha még nem vesztette volna el az anyatej emlékét, az a száj,
amelyet a Murillo kedves kis bamba angyalkáin látni.

És mind a kettőnek más-más a bája. Az egyik egy Régence-alak; ilyen
lehetett Madame de Parabre tizenhat éves korában, mikor még leány
volt. A másik meg ... ilyeneket nem is látni nappal. Csak
szerelemmel, mámorral teli, holdfényes éjszakákon, mikor a nő csupa
mosolygás, mikor szépünk a gyönyörtől százszor szebbé válik, mikor
szemének a ragyogása bevilágítja szobánkat ...

Aztán eszébe jutott a festék, a rizspor, a bécsi rongy, a cold
cream s így fejezte be monológját:

--Azaz, hogy ma még ... Egy félesztendő mulva csakugyan egyformák
lesznek.

Valaki megérintette a vállát. Hátra nézett; Sugár Mariska ült
mögötte, egy kissé előre hajolva, mintha mondani akarna valamit.

--Ó, jóestét. Bocsásson meg, hogy nem néztem körül, de nem is
képzeltem ...

--Igen, tudom ... Nem ért rá észre venni, sebaj ... Hanem hajoljon
csak közelebb.

--Parancsoljon.

--Hagyja békében szegényeket!... Ezeket még zavarba hozza az efféle
... Meg akarja szalasztani őket?

--Nem hiszem, hogy ilyen ijedősek volnának. Szinésznők, akiket ezer
szem lát, mikor fölötte nyárias kosztümben vannak, nem szoktak
megriadni egyetlen egy szál publikumtól.

--Vigyázzon, a nagynénjük ül mellettem!... Beszéljen egy kicsit
halkabban.

--Eltünjek?

--Nem, hanem viselje magát jól. Mindenki ide néz. Hol rájok, hol
magára.

--Meg fogok javulni. A fölvonás végéig engedelmesen a szinpadra
nézek s aztán fölmegyek a szinészpáholyba, Apor Ilonkához. Jól van?

--Jól van. Köszönöm.

--Mondja legalább, hogy meg van elégedve a nevelésével.

--No, büszke éppen nem vagyok magára, de szeretem, hogy szófogadó.

Mariska visszahuzódott s Vidovics tovább monologizált:

--Odafönn éppen szemközt leszek velök s még közelebbről láthatom
őket ...

Aztán úgy cselekedett, ahogy igérte.

Apor Ilonka egy kicsit duzzogva fogadta.

--Csakhogy eszébe jutottam végre! Egy hétig szinét se látni; azt
beszélik róla, hogy talán már meg is házasodott s amikor megjön:
tessék, rám se néz! Annyira érdekli az a két leány?

--Mondjon róluk valami rosszat, lelkem.

--Én ugyan nem mondok szegényekről,--szólt Ilonka azzal a csöndes,
mély szánalommal, melyet a szinésznők csak egymás számára szoktak
tartogatni,--tőlem akár azt is megkivánhatják, hogy az igazgató
külön bejárást csináltasson nekik a szinpadra, diadalkapuval,
virág-szőnyeggel és fehérruhás kis leányokkal!... Nézze, derogál
nekik közénk ülni; mindjárt külön páholy kell nekik!... Pedig jól
nevelt nagynénjök már bent ült a szinházban, mikor ők, nem tudom
honnan, megérkeztek--úgy látom, Sugár Mariskától kapott helyet,--de
azért a Patti-nővérek mégis külön páholyt kértek s mivel a nézőtér
félig üres, hát kaptak is. Itt nem fértek volna el, a kis kényesek!

--Én még nem láttam szinésznőt--felelt Vidovics,--aki ne azzal
kezdte volna, hogy lenézte a többit. Az első esztendőben mindegyik
más, jobb házból való, mint a többiek; később aztán engednek a
zárkózottsagukból s új szinésznők jönnek, akik viszont őket is
lenézik. Ez világ sora Ilonka.

--És nézze, Blindekuh-t játszanak a közönséggel, a kis kedvesek!
Elbujnak s aztán kikukucskálnak. Fogadjunk, hogy nem találsz meg,
Dávidkám!" Mintha a közönség törődnék velök! Fogadjunk, hogy nem
kereslek, Eszterkám!" Vagy magával kacérkodnak ilyen kitartóan?

--Meglehet, hogy előlem bujtak el. Amióta feljöttem, nem igen látni
őket.

Kopogtattak s Ilonka hátra fordult. A páholynyitogatónő dugta be a
fejét.

--A Kati?

--Igen, nagysád.

--Jól van, mindjárt megyek.

A páholynyitogatónő visszahuzódott.

Ilonka begyömöszölte selyem-sachetjába a szinházi holmiját: a
cukrait, egy huszonnyolcíves szerepet, a messzelátóját, egy üveg
Eau de Colognet, meg a Vásáros-Berényi Hírlap legújabb számát s
öltözködni kezdett. Időközben, míg Vidovics segítségégével fölhúzta
új, angolos szabásu kabátját, mely hírnevére nagyobb árnyékot
borított minden éjjeli zenénél, egy bizalmas kéréssel fordult a
barátjához:

--Feri, kérem, adjon Bérczlakynénak két forintot. Először, mert
tartozom neki s másodszor, annyi gyereke van szegénynek!... Itt
marad? Nem jön be hozzám egy csésze teára?

--Miért? Hogy elaludjék, mint a multkor?

Cordelia ábrázolója igen jóindulatu leány volt, de egy kissé álmos
természetü. Ha nem játszott, kilenc óra tájban már megnehezedtek a
szempillái s lehettek körülötte huszárok, tüzérek, zavartalanul
adta át magát a teljes lelki békességnek. Ha ilyenkor a szinpadon
kellett lennie: járt, kelt és beszélt, de Juliáját és Gauthier
Margitját az utolsó fölvonásban valami sajátos apathia fogta el, az
utolsó tapsviharokat már nem hallotta s mialatt a szinházból
cselédjével haza gyalogolt a harmadik utcába, az úton már
szendergett.

Azért nem is erőltette, hogy Vidovics elkisérje, hanem a folyosón
szépen elbúcsuzott tőle.

--Holnap nézzen be hozzám s beszélje el, mi történt Árokszálláson.
Pá, édesem, adok magának egy puszit.

A cselédjét és a sokgyermekü páholynyitó asszonyt nem tekintette
idegeneknek.

Vidovics átszolgáltatta Bérczlakynénak a köteles két forintot s
lekisérte Cordeliát a foyerba. Ott elváltak. Shakspere álmos
tolmácsolója eltünt cselédjével az utca sötéljében, Vidovics
elszítt egy cigarettát, aztán sarkon fordult s újra fölment a
második emeletre. Csakhogy most már nem a színész páholy felé ment,
hanem a folyosó másik oldalára.

Egy pillanatig habozott.

--Eh, nevetséges!... Hiszen szinésznők!

Kopogtatott s be se várva a feleletet, kinyitotta a páholy ajtaját.
Csak aztán kérdezte, hogy:

--Szabad?

S mély meghajlással köszöntve a hölgyeket, várta a feleletet.

A felelet elég kategorikus volt:

--Nem szabad.

A szőkébbik leány szólt, aki a páholy előterében ült s most, az
ajtónyilásra, könnyedén hátrafordult. A másik, aki a sötétben
kucorgott, nem adott életjelt.

--Ó, bocsánat!...

Vissza akart huzódni, de mialatt betette az ajtót, újra megszólalt
ugyanaz a hang:

--Azaz, csak jöjjön be!... Végezzünk egyszer s mindenkorra.

Nem is kellelt újra a kilincshez nyulnia; az ajtó kinyilt belülről.
A szőkébbik leány nyitott ajtót; aki a nem szabad"-ot mondta.

Vidovicsnak úgy tetszett, mintha ugyanebben a pillanatban egy kar
mozdult volna meg a homályosságban, hogy valamitől visszatartsa a
haragos kis szőkét. Mit akart ez a mozdulat? Azt, hogy: Ne hívd
be!" vagy azt, hogy: Ne légy nagyon goromba!"--nem tudta
kitalálni. De nem is volt ideje ezen gondolkoznia. Várták;
belépett.

--Kedves uram,--szólt, aki az ajtót nyitotta (Vidovics egy
szempillantás alatt meggyőződött róla, hogy jó angol messzelátója
nem csalta meg)--ön meg akar ismerkedni velünk s úgy találja, hogy
a formák fölöslegesek. Én ugyan nem vagyok ebben a véleményben, de
belátom, hogy ami magát a megismerkedést illeti, ezt úgy se
kerülhetjük ki ... Ennek előbb vagy utóbb meg kell történnie.
Essünk hát keresztül rajta, bár nekem úgy rémlik, hogy ön nagyon is
siet ...

--Kisasszony, én ...

--Pardon. Előbb foglaljon helyet. Nem ... üljön oda, egészen előre.
Ha meg akar ismerkedni velünk, ne szégyeljen bennünket. Így:
szeretem, hogy szófogadó. Nos, hát ismerkedjünk.

--Esküszöm, kisasszony, hogy a tiszteletlenség eszem ágában se
volt. Mi kisvárosiak ...

--Hagyjuk ezt, ezen már túl vagyunk. S nem is vagyok kiváncsi rá,
mekkorát tud hazudni. Térjünk a dologra. Tehát: engem Haller
Lolának hívnak, tizennyolc éves multam ...

--Ha akaratlanul, rá is szolgáltam a haragjára ... haragjokra ...

--Ah, ön úgy véli, hogy előbb önnek kell bemutatkoznia? Nem, ez
fölösleges. Mi mindent tudunk önről. Legalább: mindent, amit ön
elmondhat. Ön, Vidovics Ferenc úr, a leggazdagabb Vidovics a két
tucat Vidovics közül. Nemsokára főispánja vagy képviselője lesz
Vásáros-Berénynek. Egyelőre csak a szinügyi bizottság elnöke, mert
minden tudományok közül a szinésznőkköz ért a legjobban. Jó táncos,
a lawn-tennisben elég ügyes, közepes vivó, ellenben úgy lövöldözi a
galambokat, hogy passzió nézni. A földje sok, a búzája csoda,
pezsgőben félelmes ellenfél s ha nagyon sokat iszik, úgy tesz,
mintha alapjában szomoru ember volna. A legmisztikusabb önben, hogy
mindig a szendéknek szokott udvarolni, soha se a naiváknak; az
állam-vizsgálaton egyszer megbukott. De már letette, egészben véve
nem rossz ember, inkább csak rusztikus egy kicsit s van egy
rattlere, amely ... vagy aki a legműveltebb kutya Szilas
vármegyében, ezt a rattlert Lecocq úr-nak hívják, igen zseniális
állat ... Mit mondjak még? Nem, nem találok egyebet; különös
ismertető jelei nincsenek. Nos, ugy-e, ismerem önt Vidovics Ferenc
úr?

--Ha valaha odáig viszem, hogy szükség lesz az életrajzomra,
mindenesetre Sugár Mariskához fogok folyamodni.

--Jól teszi, mert Vilkovszkiné ő nagysága enyhén itéli meg önt. S
ha véletlenül fölpillant ide, bizonyára meglepőnek fogja találni,
hogy önt itt látja ...

--Kivált ha észre veszi rajtam, hogy sehogy se vagyok képes olyan
bűnbánatot érezni, amely megfelelne az elkövetett vakmerőségnek ...

--Ó, kérem, hagyja el az efféle izetlenségeket. Talán majd
későbben. Most csak azt akartam tudtára adni, Vidovics úr, hogy ön
téved. A tévedése menthető. Hozzászoktatták, hogy azokkal a szegény
leányokkal, akik a szinpadon ugra-bugrálnak, ne sokat
ceremoniázzon. Nos, én közölni kivántam önnel, hogy nekünk semmi
közünk az ön életfölfogásához s hogy mi azoktól, akikkel szóba
állunk, megkövetelünk minden tiszteletet. Önnek igen sok pénze
lehet, Vidovics úr, de mi nem kérünk az ön pénzéből s azért nem is
alkalmazkodunk se önhöz, se máshoz senkihez. Úgy akarunk élni,
ahogy nekünk tetszik, akármilyen szegény szinésznők vagyunk.

Ezeket az éles szavakat halkan mondta, hogy az előadást ne zavarja
s a tompított hang kétszeresen éreztette, milyen ingerült. De a
tekintete most is derült maradt; a szeme nem tudott haragudni.

Vidovics úgy nézett rá, ahogy vádlotthoz illik, mikor bírája
beszél. S mialatt ezt a világos, derűs, szép szempárt nézte, úgy
tetszett neki, mintha egy virágházba látna be rajta, ahol csupa
vörös és rózsaszinü, haloványkék és topáz-sárga, ismeretlen déli
virág tarkállik.

--Kisasszony, ön igen szigoru ...

--Azt hiszem jobb, ha tisztában vagyunk egymással. De most maradjon
csendben. A Frank jelenete következik s ez engem jobban mulattat,
mint amit ön mondhatna.

--Még csak egy szót. Szeretném jóvá tenni, amit akaratlanul
vétettem. De igaza van, egy kicsit rusztikus vagyok hozzá, hogy
eltaláljam a módját. Azt hiszem, az én helyzetemben kétféleképpen
kérhet engedelmet az ember. Vagy virágot küld ... tudja, alfélé
szegény, berényi virágot ... vagy nem alkalmatlankodik többet,
hanem eltünik s tovább is mély tisztelettel köszön, de nem mer
közeledni ...

--Tudja mit, küldjön virágot. Ezt senki sem fogja olyan különösnek
találni, mintha holnaptól fogva megint nem ismerjük egymást. Úgy
veszem észre, hogy ma esti, nem remélt találkozásunk illő föltünést
keltett. Azért szépen megvárja ezt a jelenetet, aztán lekisér
bennünket a foyerba s ott ünnepiesen elbúcsúzik tőlünk. Addig is,
ha már meg kell lennie, hadd mutassam be a testvéremnek.

S odafordulva a másik leány felé, aki csak ebben a pillanatban
vette el messzelátóját a szeme elől, így folytatta:

--Ez az úr azt hiszi, hogy az ő társalgása érdekesebb, mint a
Strauss zenéje. Kérlek, győződjél meg róla, igaza van-e. Én még meg
akarom nézni ezt a jelenetet.

Vidovics fölkelt a helyéről, nagy reverenciával üdvözölte a másik
kisasszonyt s megérintette a feléje nyujtott puha kezecskét. A
lecke alatt csak Lolát látta; a homályosságban bujkáló arcot csak
most pillantotta meg közvetetlen közelből.

A másik kisasszony barátságosan mosolygott s helyet mutatott neki
maga mellett, a vörös bársony padon. Tekintetök találkozott s
Vidovics meglepetésében, egy pillanatig nem tudta, álmodik-e vagy
hallucinál.

Úgy tetszett neki, mintha, valaha régen, már látta volna ezt az
arcot, s igen drámai körülmények között. Egy sötét éjjel, valami
nagy vízen, talán a tengeren ... a részletekre nem emlékezett. De
úgy rémlett neki, mintha akkor mozdulatlanul feküdt volna előtte
ugyanez a kedves kis teremtés ... s az arca csupa víz volt ... a
könnyektől-e, vagy a köröskörül csapkodó hullámoktól?...

Aztán eszébe jutott, hogy ez ostobaság: talán álmodta valamikor az
egészet.

Hogy láthatta volna valaha régen?! Hiszen tegnap még gyermek
lehetett!... S mintha most, előtte virágzott volna ki, ebben az
édes mosolygásban, mely bimbóhasadásra emlékeztetett!...

--Talán neheztelni fog ránk,--szólt, s Vidovicsnak ismét úgy
tetszett, mintha öröktől fogva ismerte volna ezt a hangot,--de Lola
nem gondolta azt úgy, ahogy mondta. Lola csak pöröl. Ha egy kicsit
megismeri, majd látni fogja, milyen jó leány. Majdnem egykoruak
vagyunk, de azért ő az én kis anyám. Én lusta vagyok s szeretem, ha
kényeztetnek; ő babuskál. Mondja, mért néz úgy rám?

A kérdésében nem lehetett egyéb, csak: gyermekes kiváncsiság.

--Arra gondolok, hogy a legjobb gukker is megcsalja az embert. A
második fölvonás alatt a földszinten ültem s azt hittem, hogy ha
egy-egy pillanatra is, de jól látom az arcát. S csakugyan láttam a
vonásait, a haját, a szemét, a száját. És most mégis más.

--Így tetszem önnek jobban? Vagy messziről szebbnek látszom?

Ezeket a szinte meztelenül kacér szavakat úgy mondta, mint egy
gyermek, aki csupa kiváncsiság s aki még nem törődik vele, hogy mit
gondolnak róla.

Vidovics komolyan felelt:

--Így tetszik jobban.

--Örülök rajta. Szeretnék szép, nagyon szép lenni; olyan szép, mint
Lola. Lássa, azt mondják, hogy nagyon hasonlítunk, sokan össze is
tévesztenek, s én úgy találom, hogy Lola százszor szebb, mint én.
Van, aki csak a szalagjainkról ismer ránk s engem elkeserít, hogy
miért nem lettem igazán éppen olvan, mint ő. Olyan szép, olyan
okos, olyan jó, olyan ügyes, olyan tanulékony. Eljön majd, ha Lola
föllép?

S tovább fecsegett Loláról, Lola szerepeiről, Lola nagy sikeréről a
konzervatóriumban ...

--Úgy beszél, mint egy kis gyerek,--szólt magában Vidovics,--mint
egy szófogadó, jó kis baba és mégis ...

Alig hallgatott oda, csak nézte a sötét zafir csillogását. S ahogy
tekintete belefelejtkezett a mosolygó szép szembe, egyszerre azt a
megdöbbenést érezte, mely akkor fogja el az ideges embert, ha a
hajó lámpájának világánál sokáig néz bele a sötéten csillogó, mély,
szédítően mély vízbe.

--Menjünk,--szólt Lola.

A másik kisasszony engedelmesen ugrott föl s mialatt Vidovics
bepólyálta a kabátkájába, odafordult a testvéréhez:

--Lenn várjuk meg a nénit?

--Ők is készülődnek már; mire leérünk, már a foyerben találjuk
őket.

--Ahogy akarod.

Azt jelentette ez, hogy ő még maradt volna?

Vidovics álmélkodva vette észre, hogy még akkor is ez a kérdés
foglalkoztatta, mikor már az első emeleten jártak.

Mialatt lementek, Lola megkérdezte tőle:

--Mit gondol, lesz közönsége az operai előadásoknak? Ha az
operette-estéken is csak ilyen kevesen vannak a szinházban, mi
alighanem üres ház előtt fogunk énekelni.

Vidovics bizonygatta, hogy ez lehetetlen s elmagyarázta, miért nem
volt nagyobb közönsége a már Berényben is elcsépelt Bőregér-nek.
Kissé szórakozottan fejtegette a helyi viszonyokat s a másik
kisasszonyra nézegetve, így tünődött magában:

--Mily kár, hogy az ének és a mimika ezeket az ajkakat is ki fogja
vetkőztetni a formájukból! Ezt a szájat nem azért teremtette az
Isten, hogy énekelgessen, hanem egyes-egyedül azért, hogy
csókoljon.

A másik kisasszony mindannyiszor visszanézett rá, nyájasan,
szívesen, mintha már régi ismerősök volnának.

Odalenn Lola megszólított egy szolgát, hogy hívják ki a nénjét s
mialatt egy szempillantásra magukra maradtak, Vidovics hirtelen
közelebb hajolt a szemébe mosolygó archoz s halkan, vakmerő
bizalmassággal megkérdezte tőle:

--Hogy hívják magát? Maga édes-kedves!

A leány nem haragudott meg; meleg tekintettel felelt a meleg
tekintetre s így szólt:

--Az én nevem Mira.

Akárcsak azt mondta volna:

--Tetszik neked ez a név? Ha igen, tedd el a szívedbe. Neked adom.

Lola visszatért.

--Mindjárt itt lesznek s mi ezennel elbúcsuzunk öntől, Vidovics úr.

--Remélhetem, hogy megbocsátotta a tolakodásomat?

(A másikat nem kérdezte.)

--Számítok rá, hogy jóvá teszi a hibáját, s ezentúl gyöngédebb
lesz. Jóéjt!

--Jóéjt, kisasszony!

Kezet fogott velök, egy tekintetet váltott Mirával s nagy
tisztelettel köszöntötte őket. Aztán látva, hogy a nézőtér ajtaja
kinyílik, elmenekült Sugár Mariska feddő szavai elől.

--Lám, lám,--szólt magában, mialatt átsétált a
Metropole-szállóba,--nem is olyan vadak, mint a galéria
képzeli!...

De egész este nem ment ki a fejéből ez a jelentéktelen kaland s bár
korán tért haza, csak hajnaltájban tudott elaludni.

--Mintha sohase lett volna olyan idő, amikor nem
ismertem!...--szólt magában.

Reggel felköltötte a legénye.

--Mit akarsz?

--A nagyságos úr azt parancsolta, hogy költsem föl s fogassak be,
mivel Szent-Jánosra megy.

--Igazad van, majdnem megfelejtkeztem róla. Menjünk hát
Szent-Jánosra.


III.

Haller Lola--T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak
                            Budapesten,
                       Gyár-uica 117. szám,
                        III. em., 98. ajtó.

Kedves Atyám!

Már háromszor is figyelmeztettem Mirát, hogy teljesítse, amit
Kedves Atyám a lelkére kötött s legalább pár sort írjon, hogy:
szerencsésen megérkeztünk, kezét csókoljuk, de ez a leány, mióta
megérkeztünk, folyton alszik; az igaz, hogy a vasúton is aludt, ki
se pillantott az ablakon; soha se láttam ilyen leányt, aki minden
iránt közömbös.

Persze, erőtelni nem akartam, mert első nap én is fáradt voltam; a
vonat nagyon összerázott bennünket. Másnap azt találta ki, hogy a
füst rettenetesen csípi a szemét, ami különben igaz lehetett, mert
a fogadóban kellett vacsorálnunk s az alacsony teremben olyan sok
volt a commis voyageur, hogy akár csak gőzben ültünk volna. Mira
rosszul is lett a hőségtől s Fröhlich nénit, aki egy kicsit
messzebb ült, valóságos köd takarta el előlem, mint a tündéreket a
Szentivánéji álom-han. Őszintén szólva megbántam, hogy nem a
Metropole-ba mentünk, de a szinészek azt mondták, hogy a
Metropole rémdrága; végre is két napot kiáll az ember akárhogy.

Ma pedig a szinházban voltunk s mikor onnan haza jöttünk, Mira egy
szót se szólt, csak bebujt az ágyába. A téáját is ott itta meg s
csak nézett ránk, mint egy kis macska.

--Nem írsz a papának?--kérdeztem tőle.

--Nem,--felelt angol hidegvérrel s a másik percben már aludt.

Így tehát, Kedves Atyám, az én levelemmel kell megelégednie, az
elkényeztetett kis majom helyesirási hibái helyett. Olyan édesen
alszik, mintha jó dzsinek őriznék azt a Rheingoldot, mely a
hangszálagaiban rejtőzik. Ó, kedves Atyám, miért is nem juttatott a
jó Isten ebből az adományból nekem is, egy másik porciót?!

Örömmel értesítem Kedves Atyámat, hogy a lakásunk kellemes s
aránylag igen olcsó. Szép, nagy, világos szoba; az ablakok az
utcára néznek. A háziasszonyunk szives, uri nő. Igaz,
korrepetitorunk is van már: a szinház karmestere; azt hiszem, nem
valami nagy muzsikus, a szinészek azt beszélik róla, hogy a
boszniai okkupáció óta soha senki se látta józannak, de azért majd
csak megleszünk vele.

Én szerdán este már énekelek; a Hoffmann meséit adjuk. Azt
hiszem, csak ez az egy operájok van készen; azért Mira, picike
repertoárjával, csak a jövő héten-léphet föl először. Képzelheti,
minő lesz az az előadás, amelyre mindössze egy hétig készülnek! A
remete csöngettyüjé-ről van szó. Azt hiszem, jobb volna, ha már
előbb bemutatkozhatnék, például Rip-hen; azt tudják itt is.

Legyen nyugodt, Kedves Atyám, távollétében is szorgalmasan fogunk
tanulni, nem vesztegetünk el egyetlen pillanatot se s ha Isten
segit, nemsokára olyan helyzetben leszünk, hogy végre-valahára
meghálálhatjuk azt a sok jót, amit értünk tett. Mindig eszünkben
van, mily óriás áldozattal járt neveltetésünk s hogy Kedves Atyám a
legszükségesebbet is megvonta magától, hogy jövőnket biztosítsa.

De megbocsát, Kedves Atyám, hogy ma csak röviden írok; délelőtt
próbáltam, délután tanultunk s már Fröhlich néni is alszik, az idő
éjfélre járhat. Holnap-holnapután már nem engedem el Mirának, hogy
részletesen tudósítsa Kedves Atyámat; én is írni fogok, mihelyt egy
kis szabad időm lesz.

Kezét csókolja

                                         engedelmes leánya,
                                               Lola.

Haller Xavér Ferenc--Haller Lola úrhölgy
            őnagyságának

                          Vásáros-Berény.
                           A szinháznál.

Kedves leányom,

a leveledet megkaptam, köszönöm. Ha fölléptél, írj, kérlek, megint;
hogyan fogadtak, meg voltál-e elégedve magaddal, küldj egy pár
ujságot is. S írj különösen Miráról, nagyon féltem az egészségét.
Mit csinál a kis haszontalan?

Én még a jövő héten se mehetek le hozzátok; a husvéti szent ünnepek
előtt aligha látlak benneteket. Két énekkarral kell bajlódnom
minden nap; leckém is több van, mint a mult hónapokban.

Nem irtál arról, milyen a város, milyen a közönség, hogyan töltitek
a napot, kik azok, akikkel nem kerülhetitek el az érintkezést. Ne
feledjétek a tanácsomat: lehetőleg huzódjatok vissza a fölösleges
ismeretségektől; az efféle órákat rabol el a tanulási időtökből, s
a reklám meg a baráti tapsok sohase érnek annyit, mint amennyibe a
megszerzésök kerül.

Te okos leány vagy s meg tudod érteni, hogy nektek másképpen kell
élnetek, mint a többi tizenhét-tizennyolc éves leánynak, akiknek
egyetlen menedéke: a reménybeli férj. Nektek semmiféle szórakozás
kedvéért nem szabad megfelejtkeznetek arról, hogy ezek az
ernyedetlen munka napjai. Nem énnekem, hanem a tehetségteknek
tartoztok vele, hogy egy-két évig megvonjátok magatoktól még a
gyermeki örömeket is, melyek korotoknak kiváltságai.

Gondoljatok arra, hogy két-három év és célnál vagytok. Akkor aztán
tietek az élet, dicsőség, vagyon, amit akartok. Ki ne fáradjatok
fél-uton; oda ne adjátok gyerekségekért a jövőtöket, azt a fényes
jövőt, melyet elérnetek csak tőletek függ!

Isten veled, édes lányom. Írj Miráról, s írjon ő is, a kis álmos.
Ölel mind a kettőtöket

                                            szerető atyátok
                                          Haller Xav. Ferenc.

Haller Mira--T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak
                                  Budapest,
                                Gyár-utca 117.

Kedves apuskám!

Lola tegnap föllépett! Óriás siker, nyolc-tíz kihivás minden
fölvonás után, bokréták, nagyon sok bokréta.

Én is kaptam egyet, pedig még senki se hallotta a hangomat. Az én
bokrétám Pesten készült: Lola is kapott ilyet.

Az egészségem jó, csak fáradt vagyok egy kicsit, mert tulságosan
sokat tanulunk. De Lola nem hagy békét.

A fiatalság bankettet akart rendezni Lola tiszteletére, de nem
mentünk el. Megbosszulták magukat s éjjeli zenét adtak Lolának; az
itt nagy divat. Két óra tájban jöttek a muzsikájukkal s még
Fröhlich nénit is felköltötték. A zene azzal biztatott bennünket,
hogy a fiatal urak Lola képével alszanak el, de eszük ágában se
volt elaludni. Csak hajnal felé szabadultunk meg tőlük.

Képzelheti, apuskám, mennyire össze volt törve a mai próbán szegény
Friquet Rózsi. De Berényben nem lehet másképpen.

Pá, apuskám, kezét csókolja

                                             jó kis leánya:
                                                  Mira.

Haller Lola--Haller Xavér Ferenc urnak
                          Budapesten,
                      Gyár-utca 117. sz.

Kedves Atyám!

Ne tessék megijedni, ha azzal kezdem, hogy párbaj volt miattunk.
(Mira miatt, vagy miattam?--magam se tudom. Annyi bizonyos, hogy én
Mirát gyanusítom s éppen azért írom meg a dolgot, mert kérni akarok
Kedves Atyámtól valamit.)

Nem lett ebből a párbajból semmi nagyobb veszedelem. Egy Vidovics
nevü úr, aki meglehetősen erőszakoskodó és kellemetlen fráter,
megvágott egy huszártisztet, valami Cipriáni bárót. A báró aznap
este fölkötött karral jelent meg a szinházban, éjjel a két
ellenfél megint együtt mulatott: ez az egész história.

Úgy beszélik, a cigányon különböztek össze, akkor, mikor az éjjeli
zene szerencséjében részesültem; a báró ki akarta vinni a cigányt
valahová, egy szomszédos pusztára, a másik nem engedte ... szóval
valami izetlenkedés volt a párbaj oka. De nem ez a nevezetes a
dologban.

Képzelje, Mirának roppantul hízeleg ez az izetlen história.

Azt fogja mondani, Kedves Atyám, hogy az lehetetlen. Igazán, nem
akarja elhinni az ember. És tessék.

Akkor este, mikor az egész város csak a párbajról beszélt, nagy
vitatkozásom volt a háziasszonyunkkal. Engem, természetesen,
rendkivül fölingerelt, hogy ezek a ripőkök így kompromittálnak
bennünket; a háziasszonyunk, mint jó berényi honleány, védelmezni
kezdte a tolakodó urfit, hogy nem kell azt olyan komolyan fogni
föl; az már itt így szokás. A szinésznők éjjeli zenét kapnak, mert
szinésznők s a fiatalok megmegverekednek néha, mert fiatalok.
Enélkül Berény unalmas, szürke volna; enélkül nem volna érdemes
élni; enélkül az asszonyok és leányok rá se néznének a fiatal
urakra. És hogy ez a fiatalember nem is olyan kellemetlen fickó;
jónevelésü, illedelmes, néha szeretetreméltó is.

Azt feleltem neki, hogy semmi közöm a fiatal urak fiatalságához és
semmi közöm a berényi don't-hoz. Nekik se legyen közük hozzám;
megkövetelem, hogy hagyjanak békében. Azzal, hogy a szinházban
megfizetik helyeiket, nem váltanak jogot arra, hogy engem, otthon,
molesztáljanak. És így tovább.

Mira szokása szerint nagyokat hallgatott. Hol egyikünkre, hol
másikunkra figyelt s folyton mosolygott. Engem boszantott ez a
mosolygás.

Azért mikor a háziasszonyunk kiment, megkérdeztem tőle:

--Neked tán tetszik ez a história?

--Tetszik hát!--felelt.

És nevetett a szemtelen.

--Eh, veled nem lehet beszélni!...

Később pedig, az éjjeli sötétségben, mikor azt hittem, hogy már
alszik, egyszerre megszólalt:

--Különben nem tudom, mit tartozik rád ez az egész eset? Nem
bántott téged senki.

Elbámultam ezen az impertinencián.

--Te talán azt hiszed, hogy miattad történt a nagyhírü lovagias
mérkőzés?--kérdeztem gyanakodva.

--Igen, azt hiszem, hogy miattam történt,--felelt határozottan.

Nem tudtam kiérezni a hangjából, tréfál-e, vagy komolyan beszél? De
mintha elgondolkozva s kevélyen mondta volna ezt a pár szót.

Attól tartottam, hogy Fröhlich néni még ébren van s nem firtattam
tovább a dolgot. Számítottam rá, hogy ha majd magunkra leszünk,
közlékenyebb lesz; úgy történt, ahogy gondoltam.

Másnap, minden ápropos nélkül, egyszerre azzal állott elő:

--A nőegyesület báljára mégis csak el kellene mennünk.

--Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

--Táncolni akarok!--felelte.

--Még ráérsz táncolni. Különben oda meg se hínak bennünket.

--Azt bízd rám,--szólt olyan hangon, mintha titkai volnának.

De ez még nem minden.

Mit mondjak? Ez a csitri határozottan kacérkodni kezd. Igazán jó,
hogy mindig vele vagyok, mert még bolondokat találna mondani a
gavallérunknak.

Ez a parlagi gentleman, magyarán szólva, tűrhetetlen. Sehogy sem
tudom lerázni a nyakunkról, pedig gondolhatja, Kedves Atyám, hogy
nem vagyok valami gyöngéd vele szemben. A szép szót nem akarja
megérteni, a gorombaságra vígan szalutál. S el kell szenvednem,
hogy a szinháztól hazáig folyton a sarkunkban legyen.

De ebbe itt bele kell nyugodni. Berényben a szinésznők akkora
kisérettel járnak az utcán, amilyennel a gerolsteini nagyhercegnő.
Némelyik az egész tisztikart magával hordja; csak éppen, hogy a
katonabanda nem megy utánok. Ha akarjuk, ha nem, nekünk is kijut
ebből a díszőrségből.

Ez bosszantó, de Mira a mi gárdánkkal meg van elégedve. A gárda
Cipriáni báróból, Vidovics úrból, egy rattlerből és egy tábori
kutyából áll. Nekem ez a tábori kutya tetszik a legjobban az egész
társaságban. Nagyon okos állat, sokkal okosabb, mint a gazdája. Úgy
fogja el a legyet, hogy öröm nézni. Cipriani báró sohase unja el
ezt a sportot; egész nap a kutyáját produkálja. Szép mulatság,
ugy-e? Nos, ez a mi főszórakozásunk Vásáros-Berényben.

Képzelheti, Kedves Atyám, hogy Cipriani báróhoz képest még Vidovics
úr is elmés embernek tünik föl. És Mira túlságos hálával honorálja
ezt a csekély különbséget. Olyan fölöslegesen sokat foglalkozik
vele, hogy tegnap már kénytelen voltam prédikációt tartani neki.

--Elment az eszed?--kérdeztem.

--Mit akarsz?--szólt szenteskedő, álnok pillantással,--ő a szinügyi
bizottság elnöke!

Nos, nekem egy csöppet se tetszik ez a dolog. Eszem ágába sincs az
a gyanusítás, hogy Mira komolyan veszi Vidovics urat, de az
bizonyos, hogy nem tér ki a tolakodó udvarlás elől olyan
határozottan, ahogy szeretném. Félórákig eldiskurál vele; kibeszél
hozzá az utcára, szóval ostobáskodik.

Félek, hogy el fogja hanyagolni a tanulni valóját: amúgy se valami
kitünő tanuló. Egy szép nap föl fog lépni, félig-meddig
elkészülten, szórakozott fővel; belesül a szerepébe és fiaskót
csinál.

Azért jó volna, ha Kedves Atyám néhány komoly szóval figyelmeztetné
arra, amit a lelkünkre kötött. Rám nem hallgat.

Egy pár nap mulva a Remete csöngetni fog s Mira még ma sem tudja
tisztességesen Friquet Rózsit. A belépőt meg a harmadik
fölvonásbeli nagy áriát úgy énekli, mint talán soha senki, de a
szerelmi kettősbe bele fog sülni. A mai próbán igazán csak
próbálgatta: vajjon eltalál-e belőle egyet-mást? Szereltem volna
rákiáltani: Igen, valahogy ilyenformán van!..."

Képzeljen el, Kedves Atyám, egy Sylvaint, aki a hatvanas évek végén
Bukarestben hagyta a hangját, egy karmestert, aki soha sincs
magánál, egy Friquet Rózsit, aki bujócskát játszik a
karmesterrel,--hol az egyik keresi a másikat, hol a másik az
egyiket,--hozzá a berényi előkelőséget, amint a páholyban pezsgőt
iszik--mert Friquet Rózsi is Hekuba nekik--s aztán kérdem: vajjon
ilyen körülmények között hódította-e meg a világot: Grisi és
Catalani?

Isten önnel, Kedves Atyám, kezét csókolja

                                            engedelmes leánya
                                                  Lola.

Haller Xavér Ferenc--Haller Lola úrhölgy
            őnagyságának

                                 Vásáros-Berény.
                                  A szinháznál.

Kedves leányom!

Sikereidnek nagyon örülök, ámbár nem tudom, van-e Berény városában
a közönségnek olyan műértő töredéke is, mely tehetségedet és
énektudásodat a maga teljes mértékében méltányolhatná.

De mit firkálsz nekem nem tudom miféle Vidovics úrról s nem tudom
miféle Cipriáni báróról?!... Miért foglalkozol ennyit aprócseprő
dolgaikkal, kutyáikkal és párbajaikkal?!... Úgy látom, a jó Róza
nem elég egészséges arra, hogy a szinházba is elkisérhessen
benneteket. Ez a baj.

Különben írtam a jó Rózának, hogy beszéljen Mirával; remélem, kifog
derülni, hogy a kicsike nem olyan gondatlan, mint mondod. Ha
lustálkodik a kis semmirekellő, kiálts rá. Szeretnék nálatok lenni,
amikor Friquet Rózsit énekli, de mint már közöltem veled, a
husvéti szent ünnepekig aligha szabadulhatok. Mindennap több a
dolgom. Most ráadásul, egy oratóriumon munkálkodom.

Egyébként a sakk-versenyben is részt akarok venni s ez épp a jövő
héten kezdődik.

Ne feledjétek, hogy a munkátlanság a legnagyobb tehetséget is
megőrli s gondoljatok szerető atyátokra, akinek soha sincs egy
szabad perce, mert folyton-folyvást jövőtökért fárad.

Isten veletek, édes leányom! Ölel szerető atyátok

                                          Haller X. Ferenc.

U. i. Ne hagyjátok nyitva az ablakot; akkor nem néz ki rajta.

                                                   H. X. F.


IV.

Vagy tíz nappal azután, hogy a San-Remoba készülő Vidovics Feri
összes ismerőseitől elbúcsuzott s szándéka komotyságának jeléül
addig nézegette a vasuti menetrendet, míg végre dühbe gurult s
bosszuságában minden igaz ok nélkül megsértette Cipriani bárót: az
előbb nevezett fiatal magánzó s az utóbb nevezett huszártiszt
nyugodtan üldögéltek egymás mellett a Metropole-kávéház egyik utcai
ablakánál.

Délelőtt tizenegy óra lehetett. A napfényes piactérre akkortájt
érkezett meg délfelől a tavasz első langy fuvalma; s a kávéházat
éppen söpörni kezdték. Hanem azért a daliák nem mozdultak a
posztjukról. Nem sokat társalogtak ugyan, mert egy félóra óta csak
hébe-hóba szólalt meg az egyik vagy a másik; de úgy látszik, így
annál jobban mulattak. Vidovics az ablakon át a járókelőket nézte;
a katona a kutyáját oktatta. A párbaj óta elválhalatlanok voltak,
mintha a vágás, melyet a báró kapott, a bérmálás erejével
szilárdította volna meg hétéves barátságukat. S ezt az avatottak
igen természetesnek találták. Mert ha egy huszártiszt elköveti azt
a menthetetlen ügyetlenséget, hogy egy bárányoknak való, égi
szelidségü párbajban sebet kap anélkül, hogy ő viszont hachée-vá
aprítaná össze az ellenfelét: a legokosabb, amit tehet, az, hogy
gráciával viseli a következéseket s jó képet vág a rossz játékhoz.

És bár Cipriáni száz mentséget is tudott rá, hogy tulajdonképpen
miért nem szabdalta össze szeretett cimboráját, a rideg valóság az
volt, hogy a katona megsebesült, a civil pedig ép bőrrel menekült
az élethalál-harcból.

--Tudod--magyarázta Vidovicsnak sok szeretettel--mikor a reuma
bele áll a karomba, használhatatlan fickó vagyok, arra se érdemes,
hogy pofon vágjanak. Aztán meg, nem tudom hogy történhetett: részeg
voltam, rettenetesen részeg s nem tudtam, hogy a két Vidovics
közül, akit magam előtt látok, melyik az igazi s melyik a fantóm.
És véletlenül mindig a másik kapta meg a vágást.

Vidovics készségesen méltányolta ezeket a kitünő okokat, a többi
kilencvennyolccal egyetemben s lojálisán elismerte, hogy óriás
szerencséje volt. De ez a nagy lovagiasság csak betetőzte a
Cipriani malheurjét; enyhíteni nem enyhített rajta. Mert bizonyára
sokkal jobb lett volna, ha ellenfele vitatkozik vele; mikor a
párbaj szerencsétlen, de legalább vitás, már az is valami.

Még súlyosabbá tette a vereségét, hogy akkor is ő huzta a
rövidebbet, amikor összetűztek. Nemcsak, hogy megvágták, de
ártatlan embert vágtak meg benne. Az összekoccanás alkalmával olyan
ügyetlenül viselkedett, hogy akárkit lehetett hibáztatni az
esetért, csak éppen őt nem. Vidovicsnak még azt az elégtételt is
megadta a sors, hogy az összes jelenlevők szerint ő volt a hibás.

Ez a nevezetes jelenet ugyanis egy kicsit másképpen zajlott le,
mint a hogy Lolának elmondták. A párbajra nem a cigány
szolgáltatott okot.

Jóval az éjjeli zene után, a virradat órájában történt. Azoknál a
pezsgős üvegeknél tartottak, amelyeket már senki se számlál, még a
fizető pincér se. (De ne tessék félteni őt, ha koronkint a pillanat
intuiciójára bízza, hogy mennyit számítson föl; a fizető pincérek
őrző angyala mindig éberebb, mint a részegeké.)

Az asztalnál ülők közül ketten már szenderegtek; Vidovics is mintha
másfelé gondolt volna. Cipriánit ellenben kissé lármássá tette a
bor; folyton ő beszélt.

Éppen azt fejtegette, hogy mi módon s nevezetesen minő szerényebb
összegekkel lehetne mégközelíteni a két Haller-leányt, midőn
Vidovics egyszerre, érthetetlenül fölpattant s minden igaz ok
nélkül belekötött a becsípett emberbe.

--Milyen malheur-öm van nekem!--szólt s nagyot vágott az
asztalra.--Az este másfélóra hosszat betűzöm a vasuti menetrendet s
annyit sem tudok kisütni belőle, hogy miképpen lehet eljutni innen
Árokszállásig, most pedig, a mikor mulatni akarok, másfélóráig kell
hallgatnom ezt a szamarat, aki még butább, mint a menetrend!

--Mi ütött beléd? Elment az eszed?--szólt Cipriani
elbámulva.--Beszélj velem tisztességesen, vagy ha részeg vagy,
eredj haza.

A többiek is rajta voltak, hogy elejét vegyék a komolyabb
összekülönbözésnek.

--Mi bajod van vele? Örülj rajta, hogy szóval tart bennünket. Ülj
le és ne kötekedjél; ha rosszkedvü vagy, huzasd el a nótádat.

De hiába csitították s hiába építgettek neki aranyhidat a tisztes
visszavonulásra, nem hagyta abba.

--Eh, unom már ezt a sok vénasszonyos beszédet!... Ha társalogni
akarsz, eredj a borbélyhoz; engem ne bosszants a fecsegéseddel!

Ez után persze nem maradt egyéb hátra, mint lovagiasan intézni el a
dolgot. Ha az ember beborozott, az még nem ok rá, hogy belekössön a
cimborájába.

--Ugyan mi bőszített föl annyira?--faggatták Vidovicsot a
segédei.--Nem mondott semmi olyat, ami bánthatott. Lányokról volt
szó, vagy más efféléről!...

--Dühös voltam a menetrend miatt--felelt Vidovics--s az jutott
eszembe, hogy milyen szamárság napról-napra halogatni az
utazásomat, csak azért, hogy egész éjjel ezt a locsogást
hallgassam!

A párbaj után azonban belátta a hibáját. Mialatt Ciprianit varrták,
odament hozzá s kezet fogott vele.

--No, vén szamár!--szólt s a hangja most már barátságosan
csengett,--kellett ez neked? Minek ingerelsz, mikor rosszkedvü
vagyok?!

--Látod, ez már beszéd!--felelt Cipriani meghatva.--Miért nem
mondtad ezt mindjárt?

Vidovicsra nem is haragudott tovább, csak a civilek gyalázatos
szerencséjét átkozta magában. S elhatározta, hogy ha találkoznék,
aki az ő esetéből kifolyólag azt merné állítani, hogy a katonai
iskolákban a vívást rosszul tanítják, ezen az emberen keresztül fog
gázolni. Mindenütt kereste ezt az embert--a vendéglőben koronkint
gyanakodva tekingetett szét,--de az illető nem akart mutatkozni.

Addig is, míg ilyenformán revanche-ot vehet a polgári társadalmon,
úgy vélte, fair dolog lesz, ha meleg barátságával tünteti ki
legyőzőjét s napról-napra, a híres esetek egész tömegével
bizonyítja be neki, hogy a kitünő vívónak a legtöbb párbajban
nincsen szerencséje.

Mindennap tudott egypár új esetet.

--Nem neked mondom--kezdte reggelenkint, ahogy a kávéházba
megérkezett,--mert te fenegyerek vagy, akinek a hadseregben volna
a helye, de hidd el, a párbajt azoknak találták fel, akik nem
tudnak vívni. A kárpitos megvágja az őrnagyot, az ügyvéd lelövi az
erdészt, a commis megsebzi a vívómestert s mindez huszonnégy óra
alatt történt.

--Tegnap?--kérdezte Vidovics csodálkozva, mert Cipriani nem igen
szokott ujságot olvasni.

--Nem, 1839-ben.

--Te, hol tanulsz te ennyit? Egy idő óta olyan művelt vagy, mint
egy csillagásztorony!

--Barátom, van nekem egy könyvem, három kötetben: a
Sport-Kalendárium, 1873-tól 1875-ig. Abban minden megvan.

--Vagy úgy.

A párbeszéd ritkán tartott hosszabb ideig, mert Cipriani nem ért rá
minden éjjel művelődni s Vidovics akkor szerette a barátját, ha
hallgatott.

De azért Cipriani egész délelőtt nem mozdult el Vidovics mellől;
szerette, ha együtt látják őket az ablakukban. Ha Vidovics nagyon
sokáig forgatta az ujságokat, vagy az utcán ácsorgó vásáros
parasztokat nézte, Cipriani a kutyáját tanítgatta; ezt a
szórakozást sohase unta meg.

Lassankint Vidovics is bele nyugodott sorsába.

--Ez a bűnhödés,--szólt magában.--Most már azt se mondhatom neki,
hogy untat. Vérrel szerzett rá jogot, hogy bosszantson.

Rendesen csak akkor kerekedtek föl a kávéházból, mikor a szinházi
próba véget ért s a Haller-leányok a szinházból hazafelé menet
elhaladtak a kávéház mellett. Vidovics egyetlen egy ilyen alkalmat
se mulasztott el; mindannyiszor haza kisérte őket. Lola
határozottan kijelentette, hogy otthon nem fogadnak látogatókat, de
az utcán nem tilthatta el tőle. S akarta, nem akarta, tűrnie
kellett az escorte-ot.

A párbaj óta a báró is csatlakozott a menethez.

A harmadik vagy negyedik ilyen kirándulás után Cipriani egy
délelőtt így szólt Vidovicshoz;

--Te, én azt hiszem, hogy ezek tisztességes leányok!

--No, én is azt hiszem!--felelt Vidovics.

Olyan különös hangon mondta ezt, hogy egyszerre valami halavány
világosság kezdett derengeni a katona fejében. Csak most jött rá,
hogy tulajdonképpen miért is kellett neki megverekednie.

Ez a fölfedezés szinte megvigasztalta. Ha a női nemért szenvedett
megaláztatást, ez változtat a dolgon. Ebben az esetben illő volt,
hogy ő kapjon sebet s talán ösztönszerüleg történt, hogy nem védte
magát elég komolyan.

Készségesen meghajolt a Vidovics jobb értesültsége és tisztább
látása előtt. Bizonyára úgy kell lennie, ahogyan ő mondja.

Csak azon zúgolódott magában:

--De hát mért nem mondta mindjárt?! A pokol tudta, hogy úgy van. Én
nem. Persze, a szinésznő sem mind egyforma. Az egyik szőke, a
másik barna. De azt meg kell mondani. Ha megmondják, akkor mindjárt
tudja az ember. Azelőtt ... azelőtt nem kellett kérdezni. Az ember
mindjárt tisztában volt vele, hogy ha szinésznő, hát szinésznő. És
rendben volt a dolog. De most nagyon sokan vannak. Olyan sokan
vannak, hogy már adót is fizetnek. Nemsokára már a cigányok is
fizetnek adót. Nekem különben semmi közöm hozzá. De a pokol tudja,
micsoda világ ez, mikor már a szinésznőket is tisztelni kell!

Cipriáni báró nem igen szeretett gondolkozni, de ha egyszer
nekikészülődött s komolyan hozzá látott az elmélkedéshez: ép,
szolid, egészséges gondolatokkal lepte meg önmagát.

*

A kávéházat kisöpörték; Cipriáni megnézte az óráját.

--Egynegyed tizenkettő,--szólt.--Ejnye, be soká jönnek ma a
lányok!

--Tudod mit! Ne várd meg őket,--felelt Vidovics.

--Eh, ha eddig vártam, most már veled maradok. De nem gondolod,
hogy elkerültek bennünket?

--Az bizony meglehet.

--Ámbár, ha csak meg nem kerülik a piacot, az ablakon át bizonyosan
észre veszed őket ...

--Én is azt hiszem.

--S lehet, hogy még most is tart a próba.

--Alighanem.

--Nem tudod, hogy micsoda darabot próbálnak?

--Dehogy nem. Elmondhatom neked az egész fekete táblát. Félnyolckor
olvasópróba A csángó szerelmé-ből; ez nem tartozik ránk.
Kilenckor rész-próba A remete csengetyűjé-ből. Háromnegyed tízkor
rész-próba Rip van Winkle-ből. Féltizenegykor ...

--Ne mondd tovább, ebből én úgy sem tudok kiokosodni ... De milyen
furcsa ember vagy te, Feri ...

--Mért?

--Ha neked volnék, már régen San-Remoban ülök ...

--Mondd, hogy Monte-Carloban. Mert te ott ülnél. Talán már ott is
hagytad volna minden pénzedet.

--Lehet. De ebben nem volna semmi különös. Sokkal különösebb az,
hogy te, akinek csak egyet kell gondolnia, két hét óta egyik napról
a másikra halogatod az utazásodat, pedig itthon nem csinálsz
egyebet, minthogy reggelenkint szóról-szóra megtanulod, mit írtak
ki a szinházban a fekete táblára.

--Olyan buzgalommal küldtök, mintha nektek utaznám el s nem a magam
mulatságára. Különben meg vagyok győződve, hogy az utazók
kilenctized része azért bolyong a világban, mert egy-egy könynyelmü
nyilatkozat következtében, otthon már nem volt maradásuk. Hallod-e,
hogy megnyugtassalak s ne tartsalak tovább is izgatottságban,
ünnepiesen megigérem neked: hogy nem utazom el.

--No végre, legalább nem vezetsz az orrunknál fogva! De miért
változtattad meg a szándékodat?

--Mert ott ilyenkor már június van. Szóval elkéstem vele.

--Tudod mit gondolok én?

--Csak mondd ki, ha már kigondoltad.

--Neked tetszik ez a két leány.

--Tetszik hát. Neked tán nem tetszik? Ha nem tetszenék, azt hiszem,
nem kisérgetnéd őket.

--Az igaz.

Cipriani mondani akart még valamit, de aztán mást gondolt. Csak nem
fogja megbontani a szépen összevarrott jó egyetértést ilyen
semmiségért! Azért a két lányért éppen elég volt egy csatározás is.

--Bánom is én!--szólt magában s közelebb hívta a kutyáját.

Vidovics bosszus volt. Most vallotta meg magának először, hogy az a
kis szinészleány tartja itthon, akire már egy órája várakozik s
aki azalatt nyugodtan, közönbösen halad a maga szabályos útján.

Eddig mindig talált valami kitünő ürügyet rá, hogy miért nem utazik
el s azt hitte, hogy csak az unalmát űzi. De most már kifogyott az
ürügyekből s rájött, hogy igenis, vár valamire. Nemrégen még semmit
se kivánt az élettől, de ma várja annak a kis lánynak a csókját.
Miért? Mert szebben nézett rá, mint a többiek? Elég nyájasak hozzá
a többiek is.

Majd eszébe jutott az a mosolygó szempár s így verte ki a fejéből
rossz sejtelmeit:

--Eh, bolond ember az, aki nem hajol le egy ilyen gyönyörű
virágért! A legostobább szerelmi románc többet ér minden okos
dolognál a világon. S van-e szebb szerelem, mint az egy szezonra
szóló szerelem? Egy tavasz s aztán: Isten hozzád, édes, Isten
hozzád kedves!..." Lehet, hogy hiába ... Az se baj. Mit
vesztettünk vele? Édes játékban töltött napokat. S a napokkal kár
volna fukarkodni; időnk van elég, hála Istennek. És ha nem
hiába!.... Egy gyönyörü május, igazi csókkal, igazi öleléssel!
Aztán a szél magával viszi a rózsaszirmokat. Egy nyári éjszakán
kisirja magát a mellünkön, a postakocsi csilingel s megszólal a
trombita: Trara, trara!" ... És Isten veled, szinészlány-szerelem!

Ebben a pillanatban a két kutya fölugrott s őrült vágtatásban
rohant ki az utcára a kávéház nyitott ajtaján át. A rattler kapott
jobb startot, de az ajtóban a nagy tábori eb keresztül ugrott
rajta.

Cipriani fölkelt a székéről s felkötötte a kardját.

--Jönnek a leányok!

Vidovics alig ismerte meg őket: új, tavaszi kalap virított a
fejükön; a keblük és a kezük tele volt ibolyával. Nevetve jöttek;
már észrevették a kutyákat.

A két állat olyan vad rohanásban rontott ki a piactérre, hogy
majdnem feldöntölték azokat, akik mellett tova száguldottak. De
pléhgalléros, tekintélyes kutyák voltak; senki se mert kikezdeni
velök. A következő percben már ott ugrándoztak a kisasszonykák
körül.

Lola jó messziről észrevette a követséget s figyelmeztette Mirát:

--A gavallérjaid hűségesen megvártak bennünket; nézd, hogy
törtetnek előre a postillonok!

--Mondd, hogy: gavallérjaink. Mert csak az egyik az enyém.

--Melyik, ha szabad kérdeznem?

Mira álnok mosolylyal felelt:

--Válassz te; te vagy az öregebb. Én megelégszem azzal is, aki
neked nem kell.

--De zavarba hoználak, hogy ha választanék, ugy-e?

--Az a kérdés, melyiket választanád.

--Ne bolondozzál, Mira. Néha olyanokat mondasz, hogy megijedek.

--Hát akkor miért faggatsz?! Különben ne vedd komolyan, amit
mondok. Jókedvü vagyok.

--Ha csak ma volnál az! De mintha kicseréltek volna! Nem ismerek
rád, amióta itt vagyunk.

--Szeretnéd, ha már másutt volnánk, ugy-e?

--Igen, szeretném.

--Én jól találom itt magamat. Különösen ma.

Nem folytathatták: a leventék már a közelben voltak s tisztelegtek.

Vidovics észrevette, hogy Mira pirosabb, mint máskor s hogy az arca
csupa ragyogás.

--Valami öröme volt, ugy-e?

--Óh, nagy örömem! Végre valahára szépen énekeltem a próbán. De,
tudja, igazán szépen! Még a zenekarból is megtapsoltak. Az igazgató
pedig örömében virágot hozatott. Nézze ezt a sok ibolyát! Tudja, mi
az, mikor egy vidéki szinigazgató virágot ad egy
szinésznőjének?!...

--Annyi bizonyos, hogy Berényben nem történt ilyesmi Hollósy
Kornélia óta.

--Óh, maga elrontja az örömömet! Mért csúfolódik? Nem örül velem?

Nem, nem örült vele. Boszantotta, hogy a leányt ilyen boldoggá
teszi valami, amiben neki semmi része s amit egy cseppet se tud
komolyan venni.

Most jutott eszébe először, hogy lehetnek dolgok, amelyeket ők
ketten másképpen látnak, amelyekre nézve soha, de soha se érthetik
meg egymást ...

--Olyan szívvel-lélekkel a szinpadé?--kérdezte Vidovics.

--Istenem, hogyne! Hisz neki akarok élni!

Cipriani, ha reprezentálni akart, annyit csörtette a kardját, hogy
az embernek utoljára azt kellett gondolnia:

--A föld is reng belé, hogy ilyen derék huszárt hord a hátán!

Ebből az ismerős hangból Vidovics, aki előre galoppozott Mirával,
megnyugvást szerezhetett róla, hogy a második hadtest kellő
távolságban van s hogy Lola nem hallja, amit ő Mirának mond.

Fölhasználta a kedvező alkalmat s kipakolta a bizalmasságait.

--Féltékeny vagyok a szinházra. Bánt a gondolat, hogy maga tetszeni
akar mindenkinek, aki tapsol: nemcsak a füszeresnek és a
borbélynak, akik jegyet váltanak, hanem a szinházi tűzoltónak és a
zártszéknyitogatónő fiának is. Először is azt szeretném, ha csak
nekem akarna tetszeni. És másodszor boszant a gondolat, hogy maga
rá van szorulva az ő tapsaikra, mert enélkül magára nézve az
életnek semmi öröme.

Mira nevetett. Amolyan primadonnanevetés volt ez, amelyet az utca
tulsó felén is meg kellett hallani. És Vidovics így szólt magában:

--Tudja, hogy a nevetése is zene s szereti hallani ezt a muzsikát.
De azért úgy látszik, komolyan gondolja, amit mond ...

Mira tudniillik így felelt neki:

--Furcsa ember maga, Vidovics. Úgy tesz, mintha száz éve ismerne s
mintha én is oly régóta ismerném magát. Mintha öröktől fogva így
volna, ahogy ebben a pillanatban s mintha azt hinné, hogy mindig,
a jövő évben, tíz esztendő mulva is így fogunk sétálgatni:
kiséretünkben két vidám kutyával, vígan magunk is. Bizalmasságokat
mond nekem s nem kérdi, hogy érdekelnek-e. Őszinte, mint egy
igazgató s goromba, mintha a férjem volna. Pedig hat hét mulva
Isten hozzád-ot mondunk egymásnak s ha még egyszer találkozunk
valahol, talán meg se ismerjük egymást.

--Megérdemlem a leckét, de az én tolakodó barátságom
természetesebb, mint a maga roppant hűvössége. Istenem, még nincs
egy esztendeje, hogy a szinpadon van s máris milyen ridegen nézi az
embereket! Egy tizenhét esztendős kis lány! Lássa, nekem fáj, hogy
maga a két vidám kutyát, engem, a katonát s az egész Berényt csak
staggione-nak tekinti, staggione-nak, amelyet hat hét mulva
tökéletesen el fog felejteni ... Mert nekem ezek a napok nagyon, de
nagyon kedvesek!

--Mit akar? Ez már a negyedik állomásom. Ilyen viharos mult után,
akarva, nem akarva, észre kellett vennem, hogy az emberek
mindenütt ugyanazok. Nem érdemes nagyon érdeklődni irántuk; a másik
staggioné-n is megtaláljuk őket más név alatt, közönségesebb vagy
finomabb kiadásban.

--Azt hiszi, hogy engem is meg fog találni még egyszer, más név
alatt, finomabb kiadásban?...

--Meg fogom találni. Lehet, hogy csak közönségesebb kiadásban, de
meg fogom találni.

--Nem sokra becsüli a barátságomat. Pedig mindig kevesebb jó
emberünk van, mint gondoljuk; s már csak azért is érdemes számon
tartani őket.

--Mondja meg: ugyan miért venném komolyan ezt a barátságot?

--Igaza van: mit ér az olyan jóbarát, akitől hat hét mulva örökre
elbúcsúzunk?! Egy cseppet se fogja sajnálni, hogy itt hagyja ezt a
bolond, lármás kis várost?

--Nem tudom mi lesz hat hét mulva. De fogadni merek, hogy maga sem
fog túlságosan meggyászolni bennünket.

--Olyan bizonyos benne? Tudja, én nem szeretek erre az időpontra
gondolni. És nem is várok annyi ideig, hogy ellent mondjak magának.
Nem kell jósolgatnom, hogy mi lesz; már most is szeretném azt
mondani a tünő pillanatnak: maradj, oly szép vagy!" Már most is
szüntelen az jár a fejemben, hogy: O wenn es doch immer so
bliebe!" És nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy: nem
lesz mindig így.

--De hisz maga verseket mond nekem! Akkor hát ez szerelmi vallomás?

--Valami olyanforma.

--Köszönöm. Ez az első sikerem ezen a téren. Kár, hogy nem írta le
s így nem tehetem el az emlékeim közé.

--Mért csúfolódik?

--Mert nem szép, hogy így hazudik, világos nappal, a mikor látom a
mosolygó arcát. És versekben! Nem szégyenli magát? Megérdemelte
volna, hogy úgy tegyek, mintha komolyan venném, amit mondott. De
tudom, hogy van egy mentsége: az, hogy hivatalból udvarol minden
szinésznőnek.

--Mintha Lolát hallanám.

--Ezzel csak hízeleg nekem.

Vidovics elhallgatott.

--Tessék,--szólt magában--nem is olyan naiv, mint hittem. Igazán,
nincsenek többé gyermekek!

El akarta hitetni magával, hogy nem volt őszinte. De ahogy
rápillantott Mirára, látta, hogy ez a kisérlet hiábavaló. A rossz
kis gyerek olyan szépen, olyan nagyon szépen nézett rá, mintha egy
kicsit megbánta volna, hogy csúfolódással felelt a Mirza Schaffyból
kölcsönzött sóhajtásra.

--Jézus Mária!

Ez a fölkiáltás Lolától eredt, de nem kellett hátrafordulniuk, hogy
megtudják, mi okozta az ijedelmet.

A szűkös Pázmány Péter-utcában haladtak s a kocsiúton, őrületes
pace-ben, egy rosszul hajtott bricska közeledett feléjök. A lovak
nyilván részegek lehettek, mert cikk-cakkosan vágtattak s hol jobb,
hol balfelé rángatták a kocsit. Messziről úgy látszott, mintha a
megőrült bricska minden boltajtóba be akarna rohanni.

Lola attól rémült meg, hogy a kiszámíthatatlanul szeszélyes járómű
nekiront Mirának s a fölkiáltásával vészjelt akart adni, hogy a
gavallérok legyenek készen az eshetőségre.

Elénk sajnálatomra kénytelen vagyok megvallani, hogy hősömnek nem
volt alkalma a hősnő életét megmentenie. A következő pillanatban az
ijedős Lola is meggyőződhetett róla, hogy nincs semmi komolyabb
veszedelem. Mire a kocsi közelükbe ért, a műkedvelő Phaëtonnak már
sikerült a felbőszült állatokat megfékeznie.

A műkedvelő Phaëton, aki tilos-gyors és fölötte szabálytalan
hajtásával ennyire föllázította lovait: Van der Kerkhoven
kisasszony volt.

A Haller-lányok díszőrsége éppen akkor került a lefülelt bricska
szomszédságába, mikor a hollandus hölgy átadta a gyeplőt a
diszkrétül mosolygó kocsisnak, aki előbb hátul kucorgott. Ahogy
leszállott, észrevette a két ismerőst. A gavallérok köszöntek neki
s Cipriani odament hozzá.

--Még nem hajt tökéletesen,--szólt a báró,--de annál inkább
gratulálok a lélekjelenlétéhez.

Van der Kerkhoven kisasszony egy pillantást vetett a társaságra s
aztán habozás nélkül magához szólította Vidovics urat.

Vidovics bocsánatot kért a szinházi hölgyektől s elbúcsuzott tőlük.
A Haller-lányok tovább siettek. A két kutya velök tartott; az ő
jobb értesültségüket ez a kis intermezzo nem vezethette téves útra.
S utánok rohant Cipriani is, magukra hagyva azokat, akiket
egymásnak szánt a hir.

--Ön nem utazott el, Monsieur Vidovics?--örvendezett Van der
Kerkhoven kisasszony.

--Egy kis baj támadt a gazdaságomban--rögtönözte Vidovics--nem
jelentékeny dolog, de ilyenkor semmi sem pótolhatja a gazda szemét.
Nem utazhattam el olyan messzire.

--S még most is elfoglalja ez a kellemetlenség?

--Néha találkozik egy-egy szabad napom. Olyankor bejövök a városba.

--Akkor hát minket is meglátogathat még egyszer, mielőtt elhagyom
ezt a szép országot.

--Hogyne! Meddig lesz még szerencsénk?

--Ebben a hónapban még nem megyek haza. Egy-két kirándulással
adósom Terka; ezeket nem engedem el neki. Igaz, nem tartana velünk
holnapután a szilas-almási tóhoz? Vagy a városban is van valami
elfoglaltsága? Kik voltak ezek a fiatal hölgyek?

--Óh, szinész-kisasszonyok!

--Gondoltam. Szóval számíthatunk önre?

Egy kicsit bajos volt nem-et mondani. Vidovics úgy tett, mint aki a
fogorvos előtt meg akarja mutatni, hogy férfiasságát egy kis
fájdalom még nem teszi próbára.

Nem, nem teheti magát nevetségessé amiatt a rossz kis gyerek miatt.

--Természetesen. Köszönöm, hogy gondolt reám.

--Tehát a viszontlátásra. Holnap ugy-e?

--Holnap.

Elbúcsuztak s Vidovics tovább sétált a Sugár Mariska utcája felé.
Tudta, hogy amazok már hazaértek, de Mira néha egy kis cerclet
tartott az ablaknál s ezt ma Vidovics nem akarta elmulasztani.

Pedig bátran lemondhatott volna erről az örömről.

Mintha várták volna. Lola ott könyökölt az első ablakban, a nagyobb
tekintély kedvéért Fröhlichnével. Mirát nem látta rögtön, de a
házból kihallatszó zongoraszó elárulta, hogy Sugár Mariskánál van,
ami csak azt jelenthette, hogy nem igen hajlandó holmi
erkélyjelenetekre.

--Hallja, édes Vidovics,--szólt Lola,--ha nagyon kedves akar lenni,
megtehetne nekem egy szívességet. (Még sohasem szólította ilyen
nyájasan; már ebből is látszott, milyen dühös.) Ne hordozza magával
a barátját. Külön-külön még csak meg tudok barátkozni magukkal, de
elefántnak ez az úr egy kicsit unalmas.

--Mit tegyek? Nagyon ragaszkodik hozzám. Mindent legyőz a
szeretet!... mint nem tudom, melyik drámában éneklik.

--Én nem tréfálok. Egyikük vonuljon vissza. Önre bízom, hogy
melyikük legyen az, aki visszavonul.

--Hová lett, szegény?

--Nem akart még egyszer találkozni közös ideáljukkal, a bolygó
hollandi nővel, s kerülő uton tünt el. Azt hiszem, attól tart, hogy
kompromittáltuk a csokoládé-gyár előtt. De, jónapot, menjen ön is
ebédelni.

És Fröhlichnével egyetemben visszahuzódott az ablakból. Az
audienciának vége volt.

--Miket beszélhetett össze-vissza ez a boldogtalan huszár? Három
napig se tudom kibékíteni őket.

Nagyon kedvetlenné tette, hogy Mira nem akart mutatkozni. De
megpillantotta jó tündérét, Mariskát s megostromolta a másik
ablakot is.

Mariska egy negyedóráig tartotta szóval. Végre Mira is megjelent az
ablaknál; de nem szólt, csak nagy komolyan hallgatta őket. Ha
Vidovics hozzá intézte a szót, csak igennel vagy nemmel válaszolt.

A béke-angyal magukra hagyta őket.

--Haragszik?--kérdezte Vidovics.

--Valamit akarok magának mondani. Nézze barátom, ha az ember
házasodni készül, ne udvaroljon másoknak, még
szinész-kisasszonyoknak se. Adieu.

És szépen betette az ablakot.


V.

Vidovics Feri, akit a Vasgyáros-ra emlékeztető, büszkeséggel és
titkolt szerelemmel teli szinpadi jelenetek egy csöppet se hatottak
meg, ezután a kissé szinészies, hirtelen adieu után nyugodtan
megebédelt, aztán átment a kávéházba s esti hét óráig tökéletes
lelki békében biliárdozott Ciprianival.

A katonának nem volt szerencsés napja. A biliárdban szégyenletes
vereséget szenvedett s közben kegyetlen szemrehányásokat kellett
zsebre vágnia.

--Huszárban még nem láttam ilyen kofát,--kezdte Vidovics.--Mi jut
eszedbe, hogy himen-hireket hordasz szét a városban? Vagy
kedveskedni akartál nekik? S ha még igaz volna!

--Hagyj nekem békét!--felelt Cipriani, akit Vidovics egy
ötvennyolcas szériessel végképpen elkeserített.--Ki akartalak
menteni, hogy a faképnél hagytad őket.

--No ugyan szépen kimentettél.

--Eh, majd töröm a fejem, hogy mit beszélek szinész-leányoknak. Mit
tartozik rájok az egész história?!

--Ebben igazad van.

S talán elintézték volna az ügyet, de Ciprianit izgatta a dolog.
Egy félórai szótlan küzdelem után önmaga tért vissza az imént
letárgyalt, kinos fejezetre.

--Különben nekem beszélhetsz, amit akarsz. Ennek a sok hencegésnek
az lesz a vége, hogy igenis, bele fogsz harapni a csokoládéba, ha
az öreg Rotterdam is úgy akarja. Egész márciusban kint laktál
Árokszálláson s mikor engem a kövér lánynak bemutattak, már láttam,
hogy a kövér lány ki van készítve.

--Azért úgy vettem észre, ugyancsak ütötted a vasat.

--Azt hittem, hogy a lánynak van izlése s hogy az uniformis mégis
csak uniformis, még Amsterdamban is.

--És aztán?

--Kiderült, hogy a lánynak nincs izlése.

--Nagyon gyakorlati, mi?

--A kétszerkettő, parfőnnel leöntve.

--Látod, ezt szépen mondtad.

--Egyszer arról beszéltünk, hogy a tulipán megterem-e
Magyarországon? Azt feleltem neki, hogy a búza jobban fizet. A
búzáról te jutottál eszébe, s megkérdezte tőlem, van-e
jelzálogkölcsön a birtokodon?

--Ez, távolabbról nézve, csakugyan burkolt vallomáshoz hasonlít. S
te már bizonyos vagy benne, hogy Szent-Jánoson, egy-két esztendő
mulva, a merre a szem lát, csak óriási tulipán-táblákat látni.
Árokszállás megtelik mynheer-ekkel, a nőegylet bálja után, itt, a
szeparéban, a leglármasabb urak hollandi nyelven fogják énekelni,
hogy: nem kell nekem rántotta, csak az, aki rántotta!", mi pedig
elhuzatjuk nekik, hogy: Hires város az alföldön Rotterdam!"

--Ne tedd magad előttem. Te ugyanazt akarod, amit én akartam.
Csakhogy te okosabban csinálod a dolgot. Úgy, ahogy a szinházban
szokták. Mikor más ember becsületesen leiszsza magát, te az Ueber
Land und Meer-ből szavalsz előtte; s mikor más alszik, elhiteted
vele, hogy gyönyörüen állana neki a bunyevác népviselet. Egyik nap
folyton a sarkában vagy, másnap érzékeny jelenetet csinálsz neki,
aztán ellovagolsz, mint Mazeppa, vagy nem tudom, hogy hívták azt a
lengyel jockeyt ... Játszod a megbántottat, a közömböst, a
rejtelmes embert, vagy nem tudom mit. Ma elutazol, holnap nem
utazol el. Érdekessé teszed magad előtte s nyakra-főre udvarolsz
két kis szinész-lánynak, hogy egész Berény beszéljen a dologról.
Bele kötsz a legjobb barátodba, csak azért, hogy elmondják neki:
megverekedett, nem tudom kiért, mindig megverekszik valami
semmiért! Ha esik az eső, szalmakalapot téssz föl, ha fú a szél,
fütyölsz és azt mondod, hogy segítesz neki. Okos ember vagy. Látod,
már utánad jött! Azért akart behajtani minden kapuba, hogy
okvetetlenül megtaláljon. Én, én nem ilyen vagyok; katona vagyok.
Huszár-atakk: vagy-vagy. Megostromlom a várat s ha a roham sikerül,
dobpergés mellett vonulok be. Ha nem sikerül: rükverc, tisztelegj!
Katona vagyok.

--Szamár vagy.

--Ugy-e, erre nem tudsz felelni?

--Azt felelem rá, hogy ha akarsz még egy ötvenes partit, nem bánom.

--Jól van. De for-ok nélkül. Ezt meg fogom nyerni.

--Úgy látszik, tűzbe jöttél. Igaz, még egyet. Ne fecsegj folyton
ezekről a szegény leányokról. Nem vétettek neked azok.

--Bántja őket az ördög. Te használod őket játékszernek. És én
beugrom elefántnak. Nem én mondom; maga Lola mondta.

--Azt mondta, hogy játékszernek használom őket?

--Nem, hanem hogy még soha sem látott lóháton elefántot. Gyöngéd
célzás.

--Viccnek elég rossz vicc.

--Én is azt hiszem.

--Szóval, nem kellene annyit társalognod. Egy katona mindig veszít,
ha sokat beszél. És te hirekkel látod el a szinésznőket. Hogy
katona vagy?... Ugyan hagyj békét! Nem katonának születtél te,
hanem szerkesztőnek. Zentai nem csinál ilyet.

Zentai a Berény és Vidéke szerkesztője volt. Bevándorlott ember,
aki még ifju korában elvesztette valahol a párbajképességét s aki,
mióta Berénybe betette a lábát, példátlan harciassággal akart szert
tenni némelyes társadalmi pozicióra. A tisztek még csak a nevét sem
akarták kimondani; szükség esetén mint ama bizonyos, többször
megfenyített egyén-"ről emlékeztek meg róla. De Zentai azért nem
tett le arról az ábrándjáról, hogy egyszer majd csak kimódolja a
maga kardaffaire-ját s a legrosszabb esetben mint a szoldateszka
brutalitás egy ujabb áldozata szerez, ha nem is országos, legalább
helyi népszerűséget. Ujságjában minduntalan a hadsereg dolgait
feszegette s ez annyival inkább boszantotta a tiszteket, mert arra
nem adott okot, hogy egyszerüen elverjék.

Cipriánira a Zentai neve olyan hatással szokott lenni, mint a
bikára a vörös posztó. Általában is lenézett mindent, ami
valamelyes összeköttetésben állott a könyvnyomtatás szerencsétlen
találmányával, de Zentai különösen a begyében volt. Ezt az urat nem
igen lehetett megtorlatlanul emlegetni előtte. De ez egyszer a
bomba szétpukkant s nem okozott bajt.

--Látom,--szólt,--hogy minden áron belém akarsz kötni. De én nem
ugrom. Ha megint hősködni akadsz a kövér lány tiszteletére, keress
magadnak más baleket. Én nem nevettetem ki magamat. Jegyezd meg,
hogy ugyanegy Ciprianit csak egyszer lehet lóvá tenni, kétszer
nem. Kaszaboltasd le magad más valakivel.

--Soha se kapkodjál a fringiádhoz,--felelt Vidovics.--Azért, hogy
ezt a pártit is elveszíted, még nem kell hajba kapnunk.

--Azért boszantottál, hogy elszórakozzam a játékot? Hallod, ez nem
járja. Akkor ez a párti nem gilt; kezdjük újra.

--Nem. Hét óra elmult; gyerünk a szinházba.

Elmentek a szinházba, de a lányokat nem találták ott. A
szinészpáholy egész este üresen maradt. És másnap is hiába
rostokoltak a kávéházban déli félegy óráig. A leányok csak nem
akartak mutatkozni.

--Ejnye, a haszontalan!--szólt magában Vidovics.

--Talán nem is volt próbájok?--tünődött fönhangon a katona.--Hiszen
csak észre vettük volna őket?!...

--Kikerültek bennünket,--felelt Vidovics.--Vége a barátságnak.

--Nem értem.

--Hát én értem? De így van.

Fölkelt, előkereste a kalapját s fütyölt a kutyájának.

--No hát így is jól van,--szólt, mintha magában beszélne.

S mialatt átmentek a vendéglőbe, megkérdezte Cipriánitól:

--Nem jössz ki?

--Hová?

--Árokszállásra.

--Kilovagolsz?

--Nem, a gyorsvonaton megyek.

--Ebben a szép időben?

--Ruhát is viszek magammal, mert meglehet, ott maradok három-négy
napig. Nem szeretek a Jóska ingeiben járni ez előtt a csokoládé
királyné előtt.

--Mit csinálsz ott annyi ideig?

--Kirándulunk Szilas-Almásra.

--Fürdőzni? Áprilisban?

--Barátom, ez a hölgy a szamócát januárban, a szőlőt februárban, a
tó vizét pedig áprilisban szereti.

--Fene gyerek, az igaz. Szeretnék veled menni, de szolgálatom van.

Ebéd után elbúcsúztak egymástól. Vidovics haza ment, pakoltatott s
kikocsizott a vasúthoz.

Mikor Van der Kerkhoven kisasszonynak megigérte, hogy velök fog
tartani, még úgy gondolt erre a kirándulásra, mint valami igen-igen
problematikus dologra. Kényelmetlennek tartotta kifogásokat
rögtönözni, annyival inkább, mert nem akart abba a hírbe keveredni,
hogy holmi szinházi princesszek miatt visszavonul az egész
világtól. De reménykedett benne, hogy majd csak közbe jön valami,
ami elmossa ezt a nem nagyon érdekesnek igérkező kirándulást.
Például földindulás támad, vagy a sok Vidovics közül valamelyik agg
rokon náthát kap. Egy staféta elvégzi a többit s Van der Kerkhoven
kisasszony bizonyára vigasztalódni fog.

De tegnap óta változtak a viszonyok. Most már kisértésbe sem
jöhetett, hogy kibujjék az igérete alól. Mától fogva semmi oka rá,
hogy kibujjék alóla. S elhitette magával, hogy úgy is kiürítette
volna a keserü poharat. Amit egy gavallér megigér, azt meg kell
tartania s talált volna-e mentő ürügyet? Nem. Elég az hozzá, minden
jól van úgy, ahogy van ...

Hanem azért a vasúton is ugyanaz a gondolat foglalkoztatta, amely
délelőtt a kávéházban.

--Ejnye, a haszontalan! Kacérkodik velem, mint akármelyik
komédiásné? Sértődöttnek, kevélynek és titokzatosnak óhajt
feltünni? Meg akar gyötörni, hogy annál kivánatosabbnak találjam?
De hisz nekem ehhez a banális, sokszorosan lejátszott flirt-höz
semmi kedvem! A szinésznőkből már elég volt; úgy a műkedvelőkből,
mint az igaziakból. S ha azt sejtem, hogy olyan, mint a többiek:
bizony, egy lépést sem mentem volna utána. Azt hittem, bolond
véletlen, ha szinésznőnek tartják s hogy valójában nem
komédiáshölgy, hanem egy édes, kedves jó gyermek, akit csak a
szegénység dobott ezekre a nyomorult deszkákra. Nem az volna,
akinek képzeltem? Én voltam a naiv, nem ő? Lám, lám. Fölhúzza az
orrocskáját, mert azt hallja, hogy megházasodom! S ha úgy volna,
mit tartozik rá ez a história? Csak nem gondolta, hogy majd őt
veszem el? Nem, annyira nem lehet gyermekes. Ezzel tisztában lehet,
akármilyen fiatal s akármilyen kevéssé szinésznő. És ha csak egy
kicsit érdeklődik irántam: mit törődik a jövővel, mért ingerli a
gondolat, hogy egyszer, valamikor, nekem is meg kell házasodnom?
Számítana valamire? Mire? Vagy nem számít szegény semmire a
világon, csak egyszerüen fáj neki, hogy más nő képét hordom a
szivemben?

Eszébe jutottak a szavai s eszébe jutott a tekintete. Néha, igaz, a
kulisszák tájékán divatos pojáca-nyelven szólalt meg; máris úgy
beszélte a komédiások nemzetközi jargonját, mintha ott született
volna Arkádiában, a vidámság, a pajkosság, a könnyüvérüség és a
hazugság világában.

De milyen más volt a tekintete! Ha koronkint komolyan, figyelmesen
hallgatta, amit egy léha életü, de alapjában szomoru ember beszélt
neki, olyan szépen tudott nézni, mint soha senki más.

S mikor erre a meleg, odaadó tekintetre gondolt, kedve lett volna
kiszállni és tüstént visszafordulni.

--Eh, mindegy! Úgy van jól, ahogy van.

A vonat megállott.

--Árokszállás!

*

Mikor benyitott a kancelláriába, Horváth Jóskát nagy dologban
találta. A főszolgabíró úr pedagógiával volt elfoglalva.

Leckét adott egy tizenkét esztendős ifjunak, aki mint ő, a Horváth
Jóska nevet viselte, s akinek kerek koponyáján és hatalmas
vállcsontjain mindjárt az első pillantásra meglátszott, hogy
véréből való vér.

Nem mintha Vidovics mindezt most vette volna észre (mert a fiatal
úr feje és vállai láthatatlanok voltak), de nem lehetett kétsége,
hogy ki a családi kettős másik szereplője, mert a jelenet
félreérthetetlen volt.

A minta-gimnázium derék, érdemes tanárai bizonyára fejcsóválva
nézték volna ezt a jelenetet. Ők, akik a büntetés maximumát
akképpen alkalmazzák, hogy nevén szólítják a vétkes ifjut s
szemrehányóan integetnek neki a mutató ujjokkal, igen elitélik a
Horváth Jóskáéhoz hasonló eljárást, s meg kell vallanunk, hogy ez
idő szerint Közép-Európa legtöbb gondolkozója nekik ad igazat.

De Horváth Jóskának a nevelés terén is megvoltak a maga önálló
nézetei. Az újkori eszmék nyomtalanul tüntek el feje fölött, mint
bérc fölött a szél; vagy meglehet, el se jutottak hozzá. Az őstatár
nevelési módszert ellenben, mint kipróbált és századokon át
célszerünek bizonyult metódust, igen helyeselte; és megmaradt
mellette.

Szóval, a térdei közt tartotta sarjadékát olyképpen, hogy
kényelmesen oktathassa a fiu legkevésbbé érzékeny testrészét. A
nádpálca szorgalmasan pótolta Pestalozzit; a láthatatlan fej
ordított; s Vidovics úgy jelent meg, mint egy mentő angyal.

--Miért bántod szegény Józsi komát?--kérdezte a vendég, mikor a
váratlanul megszabadult fiatalember sietett elhagyni a
kancelláriát.

--Nem hagyta békén a szobalányt,--felelt az öregebb Jóska
elégedetten.

--S a szobalány panaszkodott?

--Van esze, hogy panaszkodjék! De véletlenül rányitottam az úrfira.
Azt képzelte, valahol messze járok.

--Nos aztán? Volenti non fit injuria. Ha a leány megbocsátott neki,
miért ez a szigoru példa-adás?

--Hja, barátom, a fődolog: a rend. Ennek már így kell lenni. Ha
valaki a függetlenségi jelöltre akar szavazni, azt én
természetesnek találom. De ha van mód rá, azért mégis csak
lecsukatom az illetőt. Mert ez a rend.

--Nem volnék ilyen szigoru a komához. Az apja se volt jobb a Deákné
vásznánál.

Ezt nem igen lehetett tagadni. A koma már vagy hat esztendős volt,
mikor Horváth Jóska megházasodott. S csak tavaly történt, hogy
Joannovics Terka, sürü könnyhullajtások között, adoptálta a magától
jött emberkét, akiről addig nem is tudott.

--Hja, barátom, nem arról van szó. Én, mint magánember,
helyeselhetem a kölyök eljárását; bizony nem is szeretném, ha
valami anyámasszony volna. De más a filozófia és más a kötelesség.
Az apai tekintély arra való, hogy gyakoroljuk; ezt már így rendelik
az institúciók és a pandekták is, nem tudom, melyik. Páter familias
est, quem ... különben te jobban tudod nálam a római jogot.

--Azt hiszem, egy kicsit szabadon értelmezed Gaiust és
Justinianust. Ha jól emlékszem, az institúciók és a pandekták
egyáltalán nem intézkednek az ilyen esetekről. Nem látták előre,
hogy a magyar virtusnak tizenkét esztendő is elég a virágzáshoz.
Szeretem a komát. Ezt a fickót ugyan anyától született ember nem
fogja az asztal alá inni.

--Remélem. Csakhogy attól tartok, húsz esztendős korában annyira
tele lesz mindenféle bölcsészettel, hogy a leheletétől a hegyi
kristály is mindjárt kávéházi tükörré válik. De ma nem akarok
búslakodni.

--Máskor se igen érsz rá.

--Mit csináljak, barátom? Olyan gyönge szervezetü vagyok, hogy ha
egy-két liternyit búsulok, már megárt az egészségemnek. Azért hát
nem is búsulok; nem akarok Karlsbadba kerülni. Aztán meg miért is
szomorkodnám, mikor van még egy jó barátom, aki nem felejtkezett
meg rólam végképpen, hanem elnéz hozzám, hogy egy-két poharat
koccintson velem?! Te, fiu, nem is tudod, milyen nagy jót tettél
velem! Áldjon meg érte az Isten, hogy eljöttél!

--Pedig nem hozzád jöttem, hanem az asszonyokhoz.

--No azt meg éppen jól tetted!... Mert ha hozzám jöttél volna, soha
se volnánk biztonságban. Míg, ha föláldozod magadat a hazáért,
visszaadod a szabadságomat, az életemet, az ifjuságomat!...

--Ejnye, be sokat mondasz! Úgy látszik nem bájolt el a vendéged.
Hát ez az a híres beduin vendégszeretet, mondd?

--Mit akarsz? Mindjárt két hónapja, hogy németül kell ebédelnem,
pedig magyarul se szeretek beszélni, amikor eszem. Aztán meg,
köztünk szólván, egy kicsit sok is nekem ez a hosszu robot. Tudod,
egy idő óta átkozottul gyönge a szervezetem. Mióta ez a Brabanti
Elza itt van, félig-meddig özvegységre vagyok kárhoztatva s hidd
el, semmi sem árt annyira az egészségemnek, mint az özvegység.

--Nem is Brabantból való, szegény. Hollandia és Brabant, az török,
görög, de nem egy ördög.

--Nekem nem imponál a tudományod. A tudomány szép; elérhet vele az
ember ezernégyszáz forint évi fizetést s nem tudom mennyi ötödéves
pótlékot, de te, aki úgy iszod a pezsgőt, mint a homok a vizet,
bizony nem élnél meg a tudományodból. S mondhatom neked, ez a
hölgy, aki jobban elüt a mi asszonyainktól, mint a brabanti csirke
a derék, tisztes, egyszerü magyar csirkétől: itt, a környéken s
talán egész Szilas-Bodrog vármegyében népszerütlenné tette a
tudományt ujabb ezer esztendőre. Ha látnád! Elmegy a
paraszt-lakodalomba s táncolni akar a vőlegénynyel; az
nekigyürkőzik, végigviszi az udvaron, mint egy vedret s ő el van
ragadtatva! Szeretne szüretelni, szeretne tollat fosztani s eped
egy disznótor után; végre, elcipeljük a tanyai szolgáló gyerekének
a keresztelőjére, halálra gyötri a papot, hogy ki festette
Kalazanti Szent Józsefet s hazajövet el van ragadtatva. Meg akarja
várni a husvéti öntözést, időközben cigánykereket vettet a fekete
és fehér ifjusággal, forintokat osztogat szét köztük s el van
ragadtatva! Aztán visszavonul szűzi szentélyébe s ilyeneket ír be
az albumába: A szerelem a szív zenéje" ... A szerelem patak,
amelyben az ég tükröződik" ... A szerelem virágtartó" ... A
szerelem lámpás, hajnali csillag, remontoire-óra" ... s az ördög
tudja még mi. Barátom, én nem vagyok próféta s a Jeremiásokkal nem
akarok versenyezni, de mondhatom neked, hogy az öreg Rockfeller nem
tud annyi csokoládét csinálni, amennyivel ezt a leányt elveszik
feleségül.

--Féltékeny vagy rá, mert Terka szíves hozzá. Derék, okos, kedves
leány ez; nem közönséges eszü ...

--Éppen az a baja, a szerencsétlennek. Van rettenetesebb alak, mint
az a leány, akinek az esze nem közönséges?! A lánynak csak annyi
esze legyen, hogy értse a módját, miképpen lehet főkötő alá
kerülnie. Ha több esze van, az baj. Olyan, mintha az orra nagyobb a
rendesnél. Mennyit fog ez beszélni, barátom, ha egyszer a nyakába
varrják valami boldogtalan csokoládé-amateurnek! Pedig már a biblia
is azt mondja, hogy a hét egyiptomi csapás közt a beszédes asszony
volt a legrettenetesebb.

--Látod, ez a pandektákban van.

--Nekem beszélhetsz! Az én házamban annyi most a tudomány, hogy sok
is; azt hiszem, már rajtam is kiüt ez a betegség, hiába
csúfolódol!... Különben soha se tedd magad, udvariasságból Terka
barátnője iránt!... Párisban vannak emberek, akik még nálad is
párisiabbak. A fejem teszem rá, úgy se sokat ér, hogy titokban azt
gondolod, amit én.

--Tudom is én, mit gondolsz.

--Hát majd megmondom. Az asszonyban, barátom, a fődolog az, hogy
tudja a módját annak, amit tennie kell. Ha másra is van esze, az
nagy szerencsétlenség. Tőlem beszélhetsz vele, öreg, a pizai
toronyról, a szép Meluzináról, vagy akár Nostradamus jóslatairól,
én csak azt mondom neked, hogy nem szeretem azt a dámát, aki
okosabb akar lenni, mint Deák Ferenc.

Ha Joannovics Terka tudta volna, mily pontos értesülései voltak
nyiltszivü férje meghittjeinek afelől, hogy ő mennyire tudja a
módját mindannak, amit tennie kellett: Joannovics Terka egyszerüen
meghalt volna szégyenletében.

De Joannovics Terka ezt nem tudta meg soha. S az is bizonyos, hogy
e pontos értesülések azt az általános respektust, melynek
Joannovics Terka örvendett, nem kisebbítették, sőt ellenkezőleg.

Hetven évvel azután, hogy a türelmes olvasó e regényt letette a
kezéből, Joannovics Terka, mint a legboldogabb hitves fog
átköltözni egy finomabb világba, sejtelme nélkül annak, hogy
férjének cinizmusa mily határtalan volt.

Amiből ismét csak az következik, hogy lelki bajaink nem is volnának
se olyan nagyok, se olyan számosak, ha folytonosan nem gondoskodnék
róla, hogy legyen mivel szórakoznunk, két házi ellenségünk: a
tudatosság és a képzelet.

--Azt magam se értem,--szólt Vidovics,--hogy mit akar ezzel a
kirándulással? Mit csináljunk áprilisban Szilas-Almáson? Hisz
nincs ott most egy patkány se.

--Hát tudom én? Kérdezd meg tőle. Valami okos ember elhitette vele,
hogy a wörthi tó Almáshoz képest semmi. Csónakázni akar; már régóta
nem csónakázott. Kinézte a naptárból, hogy mikor van holdtölte;
holdas éj, víz, csónak, evezősök és friss baritonhangok kellenek
neki.

--És Terka? Nem magyarázta meg neki, hogy ezért ugyan nem érdemes
Almásra menni?

--Egy ideig rajta volt, hogy megértesse vele, micsoda képtelen
gondolat ilyenkor oda baedekerezni, de minél többet beszélt, ez az
Őrült Janka annál nagyobb kedvet kapott a vállalkozáshoz. Azt
képzeli, hogy valami elhagyatott tündérkertről van szó. Utóljára
Terkának is eszébe jutott, hogy: igaz, ő sem volt még Almáson
áprilisban soha; ej, be furcsa világ lehet ott ilyenkor! Ilyenek az
asszonyok, barátom. Igaz, figyelmeztetlek, ne nagyon bízzál a
feleségemben. Azt gyanítom, igen szeretne összeboronálni ezzel a
sajátságos hajadonnal.

--Álmodozol.

--Te, vigyázz magadra! Ne mondj neki könnyelmüen udvariasságokat.
Az én menyecském, amilyen kicsi, olyan ármányos s alig várja, hogy
rajta érjen benneteket valami holdfényes ábrándozáson. S akkor
aztán jaj neked, mert negyven milliót nem kompromittálhatsz
büntetlenül. Hallod-e ember, helyén legyen az eszed! Még csak éppen
az kellene nekem, hogy a barátnőnk mindig itt legyen a szomszédban!

--Ártatlanokat gyanusítasz. Különben ne félj semmit; Szilas-Almás
nem az a hely, ahol a regényeket szövik. Emberemlékezet óta nem
volt eset rá, hogy ebből a fürdőből egy lányt férjhez vittek volna.
De most itt hagylak; megyek köszönni a feleségednek.

--Előbb igyál egy pohár konyakot. Ez az egyetlen igazi öröm, amiben
most szegény, elzüllött házamban részed lehet. Te, pajtás,
köszönöm, hogy megmentettél ettől a kirándulástól. Nem felejtem el
soha ezt a baráti cselekedetet; ha függetlenségi programmal akarnád
magad megválasztatni, még akkor sem felejteném el.... S aztán, vidd
el őket minél hamarább! Áldásom rátok!

[Illustration]